A MEDVE

                                            A

      MEDVE

-         játék egy részben-

Szereplők:

                   IRINA PROZOROVA

                   ANTON PAVLOVICS

                   PAVLOVICS ANTON

                   IVAN ROMANICS CSEBUTIKIN

Játszódik 1905-ben, az orosz polgárháború idején, télen.

A szín:

Vasúti váróterem. Pad. Menetrend. Kosz.

Vaskályhában tűz lobog.

1; IRINA, ANTON

Irina a padon ül. Mellette jókora bőrönd. Az ajtóban Anton kifelé figyel.

Az állomásról éppen vonat indul ki.

ANTON     Csodálatos lesz közös kupéban utaznunk, Prozorova kisasszony!

IRINA        Most már nyugodtan hívhat Irinának.

ANTON     Megtisztel.

IRINA        Engem amúgy is mindenki a keresztnevemen szólít. Csak így:

„Irina, a jövő hét kedden feltétlenül látogass meg!” Vagy: „Ezer éve nem voltál nálunk teára.” Észrevette, hogy a mi kis városunkban az

asszonyok különösképpen unatkoznak? Talán azért, mert időtlen idők óta nem vetődött felénk egy érdekes ember. Persze, amíg maga nem jelent meg nálunk. Én mindjárt gondoltam, amikor bemutatták nekem a bátyám irodájában, hogy mi jó barátok leszünk, Anton Pavlovics.

ANTON     Mindig az első benyomás a legfontosabb.

IRINA        A mi kormányzóságunkban tényleg soha nem történik semmi.

ANTON     No. Azért most itt van maguknak ez a rablóvezér, az Alekszej Rózsevics.

IRINA        Ugyan már! A felét se hiszem el annak, amit róla mesélnek az egyszerű emberek. Mit keresne egy Robin Hood a mi erdőnkben?

                   Ez a lator is csak éppen olyan útonálló gazember lehet, mint a többi, ebben a szörnyű polgárháborúban.

ANTON     Mindenesetre nagyra értékelendő, hogy a maguk városában oly felettébb nagy a nyugalom.

IRINA        Az unalom.

ANTON     Szabad?

Anton közben kizárta a hideget a váróteremből, és lassan a padig jutott.

IRINA        Tessék csak, foglaljon helyet!

ANTON     Attól tartok, nem maradt több szendvicsünk.

IRINA        A vonaton biztosan vehetünk valami harapnivalót.

ANTON     Magam szívesen időztem volna még a maguk városában néhány hetet.

IRINA        Egyébként is szeret utazni?

ANTON     Békésebb időkben. Új tájak, ismeretlen emberek, kihívások…

                   Néha különleges izgalom.

IRINA        De azt mondja, az emberek mindenütt egyformák?

ANTON     Mindenütt másképpen azok.

IRINA        Érdekes foglalkozás a magáé.

ANTON     Meglehet.

IRINA        Persze, akadt a társaságban, aki fintorgott, amikor maga szóba került. Hogy a kereskedők végül is nem úriemberek.

ANTON     Miért nem?

IRINA        Ostobaság. Nekem ez a véleményem. Elvégre attól még lehet valaki kifogástalan jellem, hogy kupeckedik. Vagy bármi mást árul. Ellentétben néhány alakkal, akinek a jó sorsa nemesi rangot adott a születésekor, netán állami hivatalt, vagy ne adj’ isten, katonatiszt az illető…

ANTON     Nem kedveli a tiszteket?

IRINA        Általában semmi bajom velük. Elvégre az apám ezredes volt…

                   A családunk úgy került ebbe a városba, tudja, hogy őt vezényelték ide Moszkvából. Akkoriban pezsgett nálunk az élet, Anton Pavlovics! De végül jött a parancs, és az ezred néhány hét alatt Galíciában találta magát. A város kiürült, mi pedig itt maradtunk egyedül.

ANTON     Az édesapját nyugdíjazták, nemde?

IRINA        Meghalt.

ANTON     Ó, jaj.

IRINA        Rég volt.

Csend, aztán.

ANTON     Zavarja, ha rágyújtok?

IRINA        Gyújtson csak.

Anton kényelmesen rágyújt.

IRINA        Valahogy mind bolondok.

ANTON     Parancsol?

IRINA        A katonatisztek. Virtuskodnak, isznak, kártyáznak, párbajoznak…

                   Csábítgatják a szebbik nemet. Belül meg olyan üresek. Mint akik folyvást a halálra készülnek. Végül is ez érthető. Ez a kenyerük.

                   A harc. A halál. A haza? A háború csak arra való, hogy az özvegyek és az anyák zokogjanak, a gyerekek meg árván nőjenek fel.

ANTON     Magának érző szíve van, Irina.

IRINA        De sokat kacagtunk! Meg annál többet sírtunk. Fiatalok voltunk, Anton Pavlovics! A katonatisztek eleven holtak.

ANTON     Nem feltétlenül.

IRINI          Mely iszonyú látvány volt az úton az a hadnagyocska!

ANTON     Kértem, hogy ne nézzen oda!

IRINA        Nyilván az a betyár kötette fel valamiért. Azt mesélik, gondolkodás nélkül végezteti ki a cár embereit. De a végén rajtaveszt ő is. Ugye?

ANTON     Ebben bizonyos lehet.

IRINA        De kereskedőket csak nem végeztet ki?

ANTON     Remélem.

Anton bedobja a csikket a vaskályhába.

IRINA        Ó, Moszkva, Moszkva, Moszkva! Alig várom már, hogy végre

                   viszontlássam! Annyi év után! Még gyerek voltam, amikor elhagytuk, tudja? Nem is hiszem el magának, hogy Moszkvában

minden szürke lett.

ANTON     Télen, Irina…

IRINA        És fél a cár atyuska?

ANTON     Miért is félne?

IRINA        De dühös, hogy lázad a nép, nem?

ANTON     A nép? Dehogy a nép! Csak bűnözők. Lázadó csoportocskák.

                   „Forradalmárok”. Kérdem én, Irina, mit érünk el azzal, ha egymást irtjuk? Mire lenne jó az, megölni a cárt? Megdönteni az államot?

                   „Állam?” Mi az? A paraszt jókedvűen vessen, arasson, az iparos bővében legyen a munkának, a polgár pedig ne rettegve ébredjen, vajon miféle szörnyűséget tartogat számára a nap.

IRINA        Így igaz. Dolgozni kell!

ANTON     És nem egymásra lövöldözni, robbantgatni.

IRINA        Például Mása néném férje, Fjodor Iljics, hiszen ismeri…

ANTON     Ó, igen. Kuligin úr kellemes, művelt ember.

IRINA        Szóval ő mesélte, hogy egy ismerősétől hallotta, hogy állítólag a múlt hónapban a szomszéd járásban felkoncoltak egy bojárt is.

ANTON     Ezt magam is hallottam.

IRINA        Nyilván ez is annak a sátánfajzatnak a műve. Vagy ott van az a

                   szerencsétlen írnok, akit agyonvertek, aztán a lábánál fogva felhúzták szegényt a polgármester háza előtt.

ANTON     Ezt is Kuligin úr ismerőse látta?

IRINA        „Így jár minden besúgó” Ezt tűzték a nadrágjára. Hát mit súghatott ő be? Kit? Kinél? A kabátja eltakarta az arcát, így legalább azt nem látták a járókelők.

ANTON     Kuligin úr ismerőse remek megfigyelő.

IRINA        Á, csak orosztanár: lebilincselő elbeszélő.

ANTON     Bár jómagam eleve ferde szemmel nézek arra, aki társaságban túl sokat fecseg. És persze minél elképesztőbb történeteket talál ki, csak hogy érdekes fickónak tűnjék. No! Nézzünk oda! Csaknem dühös lettem?

IRINA        Dühösködjék csak! Jól áll magának.

ANTON     Dehogy is áll jó, drága Irina! Én csakis derűs szeretek lenni.

                   Derűs és békés.

IRINA        Hogy lehet akkor, hogy nem nősült meg?

ANTON     Sok küszködésembe telt, amire felépítettem a biztos egzisztenciámat. Hiszen drága jó atyám még közönséges szatócsmester volt. El se hinné, mi mindent feláldozott azért, hogy belőlem embert faragjon. A szájától vonta meg a falatot. Hogy a legjobb iskolákba járjak. Aztán ragaszkodott ahhoz, hogy vágjak neki Európának, mint egy mesterlegény. Soha nem lehetek neki elég hálás. Neki és anyuskámnak.

IRINA        Testvérei?

ANTON     Nincsenek, sajnos.

IRINA        Tudja, mi hárman voltunk nővérek.

ANTON     Hogyne.

IRINA        A mi apánk szigorú volt. Talán ezért gyűlölünk tétlenkedni. A nővéreim és én. A bátyámból pedig bizonyosan egyetemi tanár válik, ha Moszkvában maradhatunk annak idején. De ez a kicsi város. Ez kiöl a férfiakból is minden ambíciót.

ANTON     Andrej Prozorov szolgálatkész ember.

IRINA        Az.

ANTON     Elég ez.

IRINA        Pedig milyen szépen hegedült! És ha rájött az alkothatnék, csak fogta a lombfűrészét! És gyönyörű képkereteket készített.

                   Aztán persze elhagyta ezt is. A hegedű, a képkeretek. Vajon megvannak még? Felszívódtak az időben.

Ezen aztán tényleg jó hosszan eltűnődnek. Anton keres témát és talál.

ANTON     Még mindig csodálkozom, vajon mért van ennyire messze önöktől ez a vonatállomás!

IRINA        Ugye?

ANTON     Hogyan lehet ez? Elvégre az önök városa mégis csak kormányzósági székhely.

IRINA        Látja, a sín mégsem fordult felénk.

ANTON     Nyilván, mert elvonult az ezred.

IRINA        Ez lehet az oka.

ANTON     Bizony féltettem magát, Irina. Húsz verszta! Ilyenkor, télidőben,

                   amikor haramiák kószálnak mindenütt…

IRINA        Ki bántana egy hervatag vénkisasszonyt?

ANTON     Maga gyönyörű!

IRINA        Ugyan! Inkább maga volt veszélyben, mint dúsgazdag kereskedő.

ANTON     Én meg tudom védeni magam. És magát is!

IRINA        Kár, hogy a következő állomáson le kell szállnia, Anton Pavlovics.

ANTON     De Moszkvában feltétlenül találkozunk.

IRINA        Őszintén remélem.

ANTON     Az első dolgom lesz, hogy felkeresem önt, mihelyt hazaérek.

IRINA        És az biztos, hogy a barátja mostanában errefelé lakik?

ANTON     Meg kell győződnöm róla.

IRINA        Tehát valami hagyatéki ügy?

ANTON     Olyasmi.

IRINA        Nahát! Pedig azt gondoltam, hogy a kormányzóságunkban én mindenkit ismerek. Hiszen már meséltem, régebben postás kisasszonyként is dolgoztam.

ANTON     Nem, ezt még nem említette.

IRINA        Nem azért, mintha akkoriban rászorultam volna. Csak hogy ne henyéljek otthon. Érti.

ANTON     Ó, így igen.

IRINA        De hogy a maga barátját éppen úgy hívják, mint magát, csak pont fordítva, Anton Pavlovics: Pavlovics Anton!

ANTON     Az egyetemen is sokan élcelődtek ezen.

IRINA        Szóval ott lettek barátok?

ANTON     Feledhetetlen évek.

IRINA        És utána a barátja erre a vidékre költözött?

ANTON     Nem mindjárt. De néhány éve. Úgy hallottam.

IRINA        Maga biztos megtalálja! Ha Moszkvába ér, és meglátogat, majd feltétlenül mesélje el, hogyan zajlott le az örömteli esemény!

                   Megígéri?

ANTON     Rendben.

IRINA        És meglátogat tényleg?

ANTON     Mondom, az első dolgom lesz.

IRINA        És mi az a hagyaték, ami miatt ennyire kutatja őt?

ANTON     Ez…ezt inkább…

IRINA        Titok?

ANTON     Nos, nem, csak…de ha annyira kíváncsi rá, akkor…

IRINA        Nem, nem! Maradjon csak meg a titka! Rám ne bízza!

                   Pletykás vénlány vagyok, tudja?

ANTON     Ugyan! Csak arról van szó, hogy…

2; BEJÖN CSEBUTIKIN

Egy kosárban tüzelni való aprófát hoz. A kályhához caplat, a tűzre rak.

CSEBUTIKIN     Bármibe lefogadom, hogy ma éjszaka is esni fog a hó.

IRINA                           Ki fogadna ebben magával? Majd minden éjszaka szakad.

CSEBUTIKIN     Éppen ezért lenne figyelemre méltó merészség az illetőtől. Tőlem pedig felettébb bölcs elgondolás, hogyan juthatnék hozzá…mondjuk két Rubelhez. Persze mit kezdenék itt annyi pénzzel? Semmit. Csak gyűrögetném. A tárcámból a zsebembe, onnan a párnám alá, onnan vissza a tárcámba…

                            Inkább nem is fogadok. Mármint pénzbe. Tessék. Itt hagyom ezt a fát. Dobjanak maguk is rá, ha nem akarják, hogy megfagyjanak.

ANTON               Azt mondta, nemsokára jön a vonat.

CSEBUTIKIN     Jött is egy, nem?

ANTON               Az előfordulhat, hogy a félhetes gyors kimaradt?

CSEBUTIKIN     Csak nem tesz ilyet...

ANTON               De mindjárt nyolc óra!

CSEBUTIKIN     Akkor kimaradt. Vagy nem. Háború van, tisztelt uram. Bár, őszintén szólva, egy vonat bármely más okból is órákat késhet. Akár egy-két napot? Netán. Sietni tetszik?

ANTON               Igen, uram, sietni tetszek!

CSEBUTIKIN     Csak fűtsenek rendesen! Mert ha maguknak sikerül is elutazniuk, a hideg még itt marad. Ki tudja, hátha valaki betéved éjszakára .

IRINA                  Magának sincs semmivel jobb hangulata a megszokottnál,

                            Ivan Romanics.

CSEBUTIKIN     Mitől lenne jobb? Persze, miért is ne lehetne az?  Ugyanezzel a fáradsággal… Lehet, csak attól függ, mihez kell éppen a kevesebb energia? A jó, avagy a rosszkedvhez? Bár szerintem az a legkevésbé fárasztó, ha az embernek éppen olyan a hangulata, amilyen.

                               Különben most tulajdonképpen jó a kedvem. Hiszen ismét láthatom magát, Irina! Mikor is? Igen! Idén kora nyáron találkoztunk?  Amikor bekocsikáztam a városba, hogy kegyedet felköszöntsem.

                            Emlékszik rá? Sajnos éppen nem volt alkalmas a helyzet a vigalomra.  Éppen a bátyja házát árverezték, és…

IRINA                  Az nem Andrej háza volt, hanem a mi házunk! És nem árverezték, hanem…eladtuk.

CSEBUTIKIN     Ja, igen, persze. A bútorokkal együtt. Eladták, hogyne.

                            Bocsánat, hogy rosszul fejeztem ki magam!

IRINA                  Ésszerűbb volt egy kisebbe költözni.

CSEBUTIKIN     Meg aztán a város szélén nagyobb is a csend, a nyugalom…

IRINA                  Miután Bobikot és Szofocskát is líceumba íratták. Így Andrejnak, Natasának meg nekem bőven elég az a négy szoba, meg… A társasági élet amúgy is régen megszűnt nálunk. Hiszen nincsen eladó sorban lévő leány a családban. Majd ha Szofocska ifjú hölggyé virágzik…

CSEBUTIKIN     Régen is csak magácska kedvéért volt érdemes a Prozorov

                            szalonban teázgatni.

IRINA                  Olga sokkal szebb, Mása pedig kedvesebb volt nálam.

Én férfi szemmel soha nem tetszettem magamnak. Hisztis vagyok. Túlságosan is halványzöldek a szemeim. Vastag a nyakam. És a hajam vége is töredezik.

CSEBUTIKIN     Még szerencse, hogy én nem a maga szemével látom magát, Irina. Kegyed az édesanyjára hasonlít.

IRINA                  Én? Anyám gyönyörű volt, Csebutikin.

CSEBUTIKIN     Magam is azt mondom. Igazam van, uram?

Anton a menetrendtől fordul feléjük.

ANTON               Parancsol?

CSEBUTIKIN     Prozorova kisasszony a legszebb hölgy a világon.

IRINA                           Ivan Romanics!

ANTON                        Ebben mélyen egyetértek, persze.

CSEBUTIKIN     Náluk voltam beszállásolva koszt-kvártélyra, amíg az ezred a                  városban tartózkodott.

ANTON                        Maga katonatiszt volt?

CSEBUTIKIN     Csak seborvos. Vagy valami olyasmi. Ki emlékszik?

ANTON                        Kilépett?

CSEBUTIKIN     Nyugdíjba mentem. És büszkén állíthatom, tisztelt uram, hogy harminc év szolgálat alatt soha nem gyógyítottam meg senkit       ! Mért is tettem volna? Elvégre az élet a legsúlyosabb betegség, ez eléggé köztudott. Hosszan tartó, fájdalmas, és gyógyíthatatlan. Nehéz méltósággal elviselni.

ANTON               Nem kap elég nyugdíjat?

CSEBUTIKIN     Mért ne kapnék?

ANTON               Akkor mért bakterkedik itt?

CSEBUTIKIN     Nem mintha adnék rangra és korra, de a hivatalos besorolásom: állomásfőnök.

ANTON               A menetrend szerint óra tizenhétkor már egy személyvonatnak is meg kellett volna érkeznie.

                            Ugyebár? Aminek csatlakozása van …hajnali öt óra negyvenkettőkor Tula felé. Onnantól pedig már nincs egy napi vonatozásra se Moszkva. Jól mondom, uram?

CSEBUTIKIN     Ha a menetrendből idéz…

ANTON               Jól mondom?

CSEBUTIKIN     Akkor jól.

ANTON               Tehát miért?

CSEBUTIKIN     Visszavágytam ide.

ANTON               Hogyan?

CSEBUTIKIN     Úgy, hogy szeretek itt. De ahhoz már nem maradt elég pénzem, hogy a városban telepedjek le.

                            Ezért pályáztam meg ezt a hivatalt. Én! Aki soha nem dolgoztam egy percig se! Mindegy. Helyzetem sajátos előnye: mintha egy ültő helyemben lennék folyvást úton.

És ez végül is a kedvemre van. Mindenütt és sehol se tartózkodni. Nekem tetsző élethelyzet.

                            Meg aztán ritkán szórakozásom is akad. Egy-egy futóbolond, aki a fejébe veszi, hogy megvár itt egy vonatot… Még manapság is előfordul az ilyesmi.

ANTON               Már annak a személyvonatnak is húsz perce be kellett volna érkeznie.

CSEBUTIKIN     Látja, azt még a legrosszabb kedvemben se gondoltam volna, Irinácska, hogy kegyed mégis csak nekivág! Ha már annyi évig csak sóvárgott Moszkva után. És ma mégis? Itt ül a bőröndje mellett? Ezen az ócska, agyonfirkált, karcolt padon?

                            Á, még sincs jó kedvem. Borús lettem. Szomorú.

IRINA                  Sajnálom, igazán…

CSEBUTIKIN     Ugye gyönyörű nyarakat éltünk mi, valamikor?

IRINA                  Akadt néhány kedves, vidám pillanat.

CSEBUTIKIN     Amikor az ezred kivonult! A promenád! Tarara, bummtiré!

IRINA                  Bummtiré, bummtiré…

ANTON               Hallgassanak!

CSEBUTIKIN     Pardon!

ANTON               Bocsássanak meg, de mintha…Igen! Hallják?

Csend. Fülelnek. Csakugyan egy vonat közeledik.

IRINA                  Igen! Én is hallom!

ANTON               Ez az óra tizenhetes személy lesz!

CSEBUTIKIN     Vagy a gyors megkésve?

ANTON               Mindegy. Végre! Siessünk ki!

IRINA                  Isten vele, drága barátom!

ANTON               Viszem a bőröndjét.

CSEBUTIKIN     De hová sietnek?

IRINA                  Búcsúzóul öleljen meg, Ivan Romanics!

Irina és Csebutikin érzelmesen összeölelkeznek.

Anton rohan ki a bőrönddel, a bejáratnál türelmetlenül szól vissza.

ANTON                        Irina!

Irina is kisiet.

Csebutikin bánatosan néz utána.

Anton lép vissza az állomásfőnökért.

ANTON                        Maga nem jön?

CSEBUTIKIN     Minek?

ANTON                        Tisztelegni, üzenetet, postát átvenni, zöld utat adni, ilyesmi…

CSEBUTIKIN     Ugyan, kérem.

ANTON                        Elképesztő.

Anton eltűnik.

Csebutikin rak a tűzre, közben morog.

CSEBUTIKIN     Tisztelgés. Levél?! Mégis ki írna itt kinek? Üzenet?

                                      Ostobaság. „ Mi újság, Szergej? Ma ki lövöldözik kire?

                                      Kit érdekel, ha lázas a gyerek?”

                                      Minden ostobaság. Hát jó, kimegyek, zöldek mutatok.

                                      A maga kedvéért kivételesen még tisztelgek is, Irinácska.

                                      Menjen! Menjen csak Moszkvába! Úgyis megbánja.

                                      Vagy nem bánja meg. Nekem ez is mindegy.

Közben a vonat eléri az állomást, lassít, ám mielőtt megállna, a lokomotív

hektikásan zihálva, szép lassan kihúz az állomásról.

Anton lép vissza felháborodva.

ANTON                        Hé!

CSEBUTIKIN     Igen?

ANTON                        Ez nem áll meg?!

CSEBUTIKIN     Nahát.

ANTON                        Intézkedjen!

CSEBUTIKIN     Hogy?

ANTON                        Mutasson tilosat neki!

CSEBUTIKIN     Én?!

ANTON                        Maga itt az állomásfőnök!

CSEBUTIKIN     Az lehet, kérem, de két éve a távíróm se működik.

ANTON               Ennek a vonatnak a menetrend szerint itt két percet kell állnia!

CSEBUTIKIN     De nem áll meg, látja.

ANTON               A pénzemért…

CSEBUTININ     És ha ez talán még a délelőtt fél tízes Szaratovi?

Ami immár több, mint tíz órát késett?

ANTON               Akkor mi van?

CSEBUTIKIN     Akkor az van, hogy az a „menetrend szerint” csak

                            átrobog itt.

ANTON               De állítsa meg!

CSEBUTIKIN      Hogy? Fussak utána?

ANTON                Állítsa pirosra a szemafort!

CSEBUTIKIN     Régen kilopták már abból is a tilosat, kérem.

A távolodó szerelvény irányából két száraz, halk csattanás hallatszik.

ANTON               Ez meg? Mi volt? Két pisztolylövés?

CSEBUTIKIN     Ugyan, csak a váltó…

ANTON               Irina!

Irina lép be a terembe, hozza a bőröndjét.

IRINA                  Ivan Romanics!

CSEBUTIKIN     No, lehet, hogy tényleg lőttek?

IRINA                  Azért nem áll meg? Elrabolták?

CSEBUTIKIN     Már hogy mit?

IRINA                  A vonatunkat!

CSEBUTIKIN     Ugyan! Kinek kéne a szaratovi gyors, vagy az óra tizenhetes személy? 

Anton és Irina még kimennek a bejárat elé a távolodó vonatot bámulni.

Eltelik egy perc.

CSEBUTIKIN     Nem csuknánk be az ajtót?

Kiszökik ez a kevés meleg is.

Irina és Anton bejönnek, Anton becsukja a váróterem ajtaját.

Irina  visszateszi a pad mellé a bőröndjét, aztán leül.

 Csend.

Csebutikin atyai szeretettel mosolyog a nőre.

Lassan Anton is lehiggad, a menetrendhez megy, megint tanulmányozza.

ANTON               No és a kilenc tízes. Megáll majd vajon?

CSEBUTIKIN     Ki tudja? Ha jön. A lényeg, hogy tegyenek a tűzre!

                            Ez az egyetlen, ami tényleg nem mindegy.

Csebutikin kimegy.

Anton ellép a menetrendtől, a padhoz sétál, leül a másik szélére.

Csend.

Lopva egymásra pillantanak.

Irina keres valami témát, és nagy nehezen talál.

IRINA                  Meséltem már a téglagyárról.

ANTON               Ó, arról hogyne.

IRINA                  Féltem, hogy kinevet.

ANTON               Magát? Soha. Egy téglagyár…az már igen!

IRINA                  Nyikolás Llovics lett volna az igazgató. Látja, ő se szégyellte volna, hogy végre dolgozni fog. Pedig ő bárónak született.

                            Nem egy „self made man”, ahogy az angol mondja.  Én pedig boldogan, odaadással tanítottam volna a lurkókat, a gyár keményen dolgozó munkásainak gyermekeit.

ANTON               Megható idill.

IRINA                  Tuzembach báró leszerelt a kedvemért!

ANTON               Az ön kedvért, Irina, bárki…

IRINA                  Az ezredünkben szolgált ő is. Az ő társaságát élvezve

                            döbbentem meg , micsoda gyermeteg ostobaság szüntelenül csak Moszkva után sóvárogni. Amikor a boldogság bárhol rád talál. Illetve te találsz őrá. Mármint a boldogságra. Ha valaki képes egyáltalán… Arra.

                            Hogy boldog legyen…

                            Igen, végül már őszinte örömmel készültem arra az életre. Hogy a férjemnek szerető felesége, a gyermekinknek gondos, gyengéd anyja legyek…

                            És igen! Téglát gyártani! Van abban valami! Szimbolikus!

                            Építeni, Anton Pavlovics! Mert én komolyan hittem abban,

                            hogy a világ, ha lassan is, de évről évre. Ugye? És talán csak sok ezer év múlva, de biztosan eljön az idő, amikor bámulatos gazdagság lesz, és minden ember, még a legszegényebb muzsik is… De hová rohanunk most?

                            Barátom! Hová! Jaj, te szegény, szegény Oroszország!

ANTON               No. Hát majd. Csak.

IRINA                  Még meg se adtam a moszkvai címemet, Anton Pavlovics.

ANTON               Hoppá, csakugyan!

IRINA                  Ideiglenes, amíg nem találok egy jobb szállást.

ANTON               Majd segíteni szeretnék ebben is.

IRINA                  És én is felkereshetem majd önt?

ANTON               Epedve várnám.

IRINA                  A maga kereskedőházát nyilván mindenki ismeri.

ANTON               Annyira azért…Nézze, Irina Prozorova, egy vallomással tartozom. Ezt ugyan a vonatra terveztem, de…

Csebutikin jön vissza. Egy csokor elszáradt mezei virágot tart maga előtt.

CSEBUTIKIN     Tarara, bummtiré! Irina! Mit hoztam én magának?

                            De mondja, hogy nem haragszik!

IRINA                  Én magára, Iván Romanics? Miért haragudnék?

CSEBUTIKIN     Mivel nem állt meg a Szaratovi gyors. Ha az volt. Bár lehet,

                            hogy mégis inkább az óra tizenhetes személy?

IRINA                  Arról maga mit tehet?

CSEBUTIKIN     Viszont én bűnösen örülök magának.

 Hogy nem tudott elutazni, tehát még itt látom. Fogadja el!

IRINA                  Jaj, Ivan Romanics!

Irina elfogadja a csokrot, aztán nem tud vele mit kezdeni.

Anton ragadja fel a kiürült fáskosarat.

ANTON               Hozok fát, ha „megengedik”.

CSEBUTIKIN     Tessék csak. A budi mellett, a fészerben megtalálja a fejszét is.

ANTON               A pénzemért…

Anton kimegy a kosárral.

Irina ráteszi a csokrot a bőröndre.

A csend megint kezd kínosan hosszúvá nyúlni.

CSEBUTIKIN     Ez a férfi.

IRINA                  Igen?

CSEBUTIKIN     Sokat jelent magának?

IRINA                  Alig ismerem. De igazi úriember, elkísér egy darabig…

                             talán majd tartjuk a kapcsolatot Moszkvában…

CSEBUTIKIN     Hát…mindenütt kellenének a jó barátok.

IRINA                  Azok…igen.

CSEBUTIKIN     De maga még mindig neheztel rám, Irina.

IRINA                  Hogy nem állt meg a szaratovi óra tizenhetes?

CSEBUTIKIN     Inkább a nyári megjegyzésemért.

IRINA                  Hogy féregnek titulálta Andrejt?

CSEBUTIKIN     Hiszen mindig nagy volt a szám, tudja, ha túl sok vodkát vedelek túl kevés idő alatt.

IRINA                  Igaza volt, Ivan Romanics. A bátyám tönkretette a családot.

                            Szépítgethetjük ezt. Vagy még jobb, ha nem is beszélünk

                            róla, de…Csak a kormányzó úr jóindulatának köszönhetjük , hogy nem mentették fel az állásából.

CSEBUTIKIN     De talán mi se emlegessük most, hogy…

IRINA                  Sikkasztott, Ivan Romanics. Börtönben lenne a helye.

CSEBUTIKN       Szálanként szedtem ám.

IRINA                  Hogy?

CSEBUTIKIN     A csokrot. A töltésen, és a talpfák között.

IRINA                  Ja! Köszönöm. Ön olyan…

CSEBUTIKIN     Ugyan.

IRINA                  Azóta is az egész város a hátunk mögött sugdos. Ha tudná,

                            mennyire szégyellem magam! El onnan, el! Anton Pavlovics felajánlotta, hogy segít, amíg…

CSEBUTIKIN     És feleségül is megy hozzá?

IRINA                  Én? Ugyan mért kellenék neki?

CSEBUTIKIN     Irina, maga…

IRINA                  Milliomos üzletember! Minden ujjára… Ugyan mit akarna egy majd negyven éves aggszűztől?

CSEBUTIKIN     Maga szép, maga fiatal és az is marad, mert a maga lelke tiszta.

IRINA                  Az én lelkem? Csupa keserűség.

CSEBUTIKIN     Keserű szépség.

IRINA                  És ezek a szarkalábak a szemem körül? És ez a kis hisztérikus toka az állam alatt?  Rosszak a fogaim!

És a szagom, Ivan Romanics! Hiába mosakodok minden reggel és este. Valami alattomos gyulladás bujkál bennem? Nincs az a parfüm! Szagoljon meg!

Csebutikin udvarias és óvatos szagmintát vesz, aztán értetlenül tárja szét a

kezét.

CSEBUTIKIN     Isteni az illata, maga drágaság!

IRINA                  Szúrós! Kesernyés! Akár az idős embereké, Ivan Romanics!

CSEBUTIKIN     Olyan szagom nekem van.

IRINA                  Hajnalonként egyre többször arra ébredek, hogy kivert

                            a hideg verejték, mert görcsöl…itt! De nem a vágytól, mint bakfis koromban. Maga a jó barátom, Ivan! És orvos is.

                            Bocsásson meg, hogy beavattam, de…

CSEBUTIKIN     Gyulladás lesz, jól sejti, Irina. Sok pihenés. Semmi felfázás.

                            Ez az utazás pedig télidőn…Inkább halasztaná tavaszra! Nyárra még jobb!

IRINA                  De elmúlik?

CSEBUTIKIN     Ó, hogyne. Minden elmúlik.

IRINA                  Olyankor az ágyban ülve odáig jutok, hogy nekem ez a büntetésem.

CSEBUTIKIN     Ez a lob?

IRINA                  És ha rákom van?

CSEBUTIKIN     No, nem adja az isten azt olyan könnyen.

IRINA                  És ha ezzel bűnhődök?

CSEBUTIKIN     Ugyan miféle bűne lehetne magának, Irina?

IRINA                  Jó feleség lettem volna. Hűséges. Még akkor is, ha legtöbbször eléggé nehezemre esett a báróra néznem.  Amikor férfiként kellett volna elképzelnem őt.

De felnéztem volna rá!

                            Hiszen leszerelt miattam. És ha az a téglagyár…

                            Én soha. Érti? Soha de soha nem hazudtam volna neki.

                            Se a gyerekeinknek, akik nyilván megszületnek, ha…

                            Csebutikin! Mért nem mentem én férjhez?

CSEBUTIKIN     Mert nem a báró volt az igazi, kedvesem.

IRINA                  Olyan, hogy igazi, nincsen.

CSEBUTIKIN     De akkor maga ezt még nem tudhatta.

IRINA                  Szűzen halok meg, gyermektelen.

CSEBUTIKIN     Ne mondjon ilyet!

IRINA                  Emlékszik Versinyinre?

CSEBUTIKIN     Sose kedveltem azt a majmot.

IRINA                  Hogy Mását elcsábította, azért én se.

CSEBUTIKIN     Rossz volt látni…ahogy szenved szegény nővére… no meg a férjét is, akit felszarvazott.

IRINA                  Versinyin játszadozott sokszor azzal a gondolattal, micsoda adomány lenne az istentől, ha ballépéseinket képesek lennénk magunknak teljesen megbocsátani. Így újra is kezdhetnénk az életüket, mindig nyílt szívvel, csak sokkal bölcsebben.

CSEBUTIKIN     Ugyanazokat a hibákat követjük el így is, úgy is, újra.

IRINA                  Nem! Én biztosan sok mindent másképp tennék.

CSEBUTIKIN     Újra?

IRINA                  Húsz éves koromban kellett volna elmenekülnöm innen.

CSEBUTIKIN     Vissza Moszkvába?

IRINA                  Nekem nincs más élet, csakis Moszkva.

CSEBUTIKIN     És akkor? Mi lenne most ott magával?

IRINA                  Vajon?  Hiszen ma indultam el, nem húsz éve.

                            Bár lett volna elég bátorságom! Eszem! Jellemem!

CSEBUTIKIN     Az ember jelleme nem az eszében van.

IRINA                  Hanem hol?

CSEBUTIKIN     A lelkében? Az ösztöneiben? Mi az ember? Isten képmása?

                            Mindenevő, szófosó állat? De hagyjuk ezt a töprengést! Az csak arra jó, hogy újra rosszkedvű legyek.

                            Minden úgy történik, ahogy történik. És hogy mit miért teszünk, soha meg nem tudhatjuk.  Az ember nem változik, a múltunk pedig helyrehozhatatlan. Nézze inkább ezt a virágcsokrot! Szép volt. Illatos. Magának szedtem. Pedig akkor nem is tudtam róla. Látja? Ez meg így történt.

IRINA                  Az ember képes megváltozni. Hogyha hisz!

CSEBUTIKIN     Hinni? Miben? Istenben?

IRINA                  Igen! Vagy bármiben. Erősen! Hinni kell, és akkor úrrá leszünk a kétségbeesésen.

CSEBUTIKIN     És magácska hisz?

IRINA                  Én most abban hiszek, hogy hinni fogok.

CSEBUTIKIN     Ez szép.

IRINA                  És maga, Ivan?

3; PAVLOVICS, CSEBUTIKIN, IRINA

Nyílik a váróterem bejárata. Egy férfi néz be. Főhadnagyi egyenruhát visel.

Uniformisa szakadt, sáros. Az arca, a keze csupa vérző karcolás. Az egyik 

lábára biceg. A férfi végigméri a bent lévőket, biccent, beljebb jön.

CSEBUTIKIN     Szép jó estét!

PAVLOVICS       Jó estét.

Az idegen meglátja a menetrendet, odalép, tanulmányozza.

A másik kettő leplezetlenül őt bámulja.

CSEBUTIKIN     Az éjszaka alighanem megint sok hó esik.

PAVLOVICS       Mi van?

CSEBUTIKIN     Lefogadom. 

Pavlovics végigméri Csebutikint, aztán visszafordul a menetrendhez.

CSEBUTIKIN     Aztán? Merrefelé tetszik?

PAVLOVICS       Parancsol?

CSEBUTIKIN     És honnan, merről, ha szabad kíváncsiskodnom?

Pavlovics másodszor is végigméri az öreget.

PAVLOVICS       Magát ez mért is érdekli?

CSEBUTIKIN     Dehogy is érdekel ez, kérem!

PAVLOVICS       Akkor?

CSEBUTIKIN       Elnézését,főhadnagy úr. Csak mint az állomás főnöke…Meg a forgalmista, és a bakter is…

PAVLOVICS       Rendben, öreg.

CSEBUTIKIN     Szent ég, csak nem az erdőből jött ki?

PAVLOVICS       Nem.

CSEBUTIKIN     Akkor be se menjen! Tudja, Alekszej Rózsevics tisztet,

                            kikérdezése nélkül akasztat.

PAVLOVICS       Rémhír ez is.

CSEBUTIKIN     Ez nem.

PAVLOVICS       Mikor indul innen a legközelebb vonat?

CSEBUTIKIN     Merrefelé tetszik?

PAVLOVICS       Valamerre, innen el.

CSEBUTIKIN     Ki tudja?

PAVLOVICS       Szóval?

CSEBUTIKIN     Elviekben jönnie kéne még egynek arról úgy éjféltájt,

                            amarról meg a szaratovi gyors már tizenegy órája késik.

                            Viszont az óra tizenhetes valamiért nem állt meg. Gyakorlatilag lesz még a tíz óra negyvenegyes személy,

ha jön. De az már tegnap se érkezett meg.

                            A többi lehetőség talán holnap reggeltől esedékes.

PAVLOVICS       Köszönöm.

Pavlovics a padhoz biceg, biccent Irinának, leül a szélére.

Csend.

Irina és Csebutikin csakis őt fürkészik.

Pavlovics ezt elviseli egy darabig, aztán kifakad.

PAVLOVICS       Ejnye már! Mért bámulnak engem, akár egy kísértetet?

IRINA                  Maga vérzik.

PAVLOVICS       Horzsolások.

CSEBUTIKIN     Várjunk csak! Maga nyilván ahhoz a csapathoz tartozik, akik három hete vagoníroztak ki nálam! Ugye? Hallom, nem nagyon sikerült szétverni Alekszej Rózsevicset. Gondoltam is, amikor elindultak, barátocskáim, nem lesz az olyan könnyen. Szóltam is az őrnagyuknak, no, csak óvatosan. A képembe nevetett. De meséljen! Mégis az erdőből jött ki?

PAVLOVICS       Nem.

CSEBUTIKIN     És a többiek?

PAVLOVICS       Miféle többiek?

CSEBUTIKIN     A bajtársai! Az őrnagy úr? Nem mondja, hogy mind odavesztek?!

PAVLOVICS       Fogalmam sincs, miről mesél maga!

CSEBUTIKIN     Nincs?

PAVLOVICS       Nincs!

CSEVUTIKIN     Pardon.

Csend.

Csebutikin megpróbálja a rejtélyt megoldani, akkor honnan kerülhetett elő az

idegen. Sehogy se érti.

IRINA                  Mi láttunk egy szerencsétlen hadnagyocskát az út mellett…

                            Borzalmas! Tudja, az anyjára gondoltam. Meg hogy az a szerencsétlen ugyan mit árthatott azoknak a bitangoknak.

                            Még szinte gyerek volt. Felakasztani!

PAVLOVICS       Ilyen a háború.

IRINA                  Hogy testvér öli a testvért? Ez nem háború.

PAVLOVICS       Akkor mi? Maga szerint egy japán, egy kínai, vagy egy tatár

                            nem a testvérem Krisztus előtt, hölgyem?

IRINA                  Elnézést, uram.

PAVLOVICS       Én kérek elnézést. Az imént még azon a vonaton utaztam. Amelyik az imént haladt el itt. 

IRINA                  Azzal a…?

PAVLOVICS       Kilöktek.

IRINA                  Magát kilökték?!

PAVLOVICS       Ki.

IRINA                  KI?! Ez szörnyűség! Hallja ezt, Ivan Romanics?

CSEBUTIKIN     Még ilyet! Ki?

PAVLOVICS       Mondom, hogy ki!

CSEBUTIKIN     De kicsoda, főhadnagy úr?

PAVLOVICS       Három markecoló.

IRINA                  Uramisten!

CSEBUTIKIN     Akkor ezt szerencsésen megúszta.

PAVLOVICS       Ezt meg hogy érti?

CSEBUTIKIN     Hogy nem vágták el a torkát.

IRINA                  És nem tört el semmije.

PAVLOVICS       Ez tényleg szerencse.

IRINA                  Nyilván annak a betyárnak ez emberei tették.

                            Annak a Rózsevicsnek.

PAVLOVICS       Az is lehet. Mondja, állomásfőnök úr, hol hozhatnám egy kicsit rendbe magam?

CSEBUTIKIN     Van éppen egy mosdótálam… Ha akar, abban olvaszthat itt a kályhán havat. Ruhakefét, cérnát, tűt is tudok adni.

IRINA                  Ezeket a horzsolásokat feltétlenül ki kell tisztítani.

CSEBUTIKIN     Úgy is van!

IRINA                  Ivan Romanics seborvos ám.

CSEBUTIKIN     Hol van az már! Hozom azt a tálat.

Csebutikin nem mozdul.

IRINA                  De hát hogy történhetett ilyen mégis?

PAVOVICS         Mondom: három hitvány fickó a peronon. Dulakodtam velük. Aztán előrángattam a pisztolyomat.

                            Ám amíg kettőt sakkban tartottam, a harmadik oldalról nekem rohant és kilökött.

CSEBUTIKIN     Szóval maga lőtt?

PAVLOVICS       A menetjegyet majd magánál válthatom meg, vagy majd a kalauztól vegyek?

CSEBUTIKIN     Érvényesítem azt, amivel utazott.

PAVLOVICS       Az a poggyászomban maradt.

CSEBUTIKIN     Ajaj, magának az is volt? Azt aligha látja viszont.

IRINA                  Valami kötszert is hozzon! Elláthatná a főhadnagy úr sérüléseit.

CEBUTIKIN        Én?!

PAVLOVICS       Mondom, csak horzsolások, pár zúzódás…

IRINA                  Akkor majd én.

PAVLOVICS       Dehogy leszek a kegyed terhére!

IRINA                  Azzal van, ha kéreti magát.

PAVLOVICS       Rendben. Előre is köszönettel…

Csebutikin nyitja a bejárati ajtót, lépne ki, éppen beleütközik Antonba, aki

hozza a kosár fát a kályhába.

4;

AKIK EDDIG ÉS ANTON

Anton és Pavlovics egymást meglátva igencsak meghökkennek.

PAVLOVICS       Anton?

ANTON               Pavlovics!

Anton ledobja a kosarat. Az nagyot csattan, a fa egy része kigurul.

Anton a kabátja alá kapdos. Pavlovics néhány nagy lépéssel Antonnál terem,

átöleli, szorosan tartja, mintha nagy örömében tenné. Anton moccanni se képes.

PAVLOVICS       Te!

ANTON               Te?

PAVLOVICS       Testvér!

ANTON               Hagyj!

PAVLOVICS       Meg se csókolsz?

ANTON               Engedj!

Pavlovics három szláv csókkal illeti Antont, és ugyanolyan szorosan átölelve

tartja. Pavlovics nyájasan.

PAVLOVICS       Anton! Ezt ki gondolta volna? Hogy itt?

ANTON               Engedj el végre, Pavlovics!

PAVLOVICS       Ilyet! Te jó fiú, te!

ANTON               Felszólítalak!

IRINA                  Pavlovics?! Nahát! Maga…az a Pavlovics?

PAVLOVICS       Parancsol?

IRINA                  A barátja éppen önt keresi! Csebutikin! Nézze!

CSEBUTIKIN     Nézem.

IRINA                  Micsoda különös, örömteli véletlen! Látja ezt, Ivan Romanics?

CSEBUTIKIN     Látom.

IRINA                  Hogy így találkozzanak! Éppen itt! Most! Pavlovics úr!

                            A barátja azért jött ám a kormányzóságunkba, mert maga után nyomoz!

PAVLOVICS       Nos, megtalált.

IRINA                  Ilyesmi csak a regényekben szokott megtörténni. Igaz, Ivan Romanics?

CSEBUTIKIN     Igaz.

IRINA                  Két kiváló ember, igazi jó barát az egyetemi évekből, annyi év után. Az egyik hónapokra félbehagyja igen sikeres kereskedői munkáját, csak hogy a másikat megtalálja, és…

PAVLOVICS       Mi a fene? Újabban apád után lazán „kereskedő” lettél?

ANTON               Gyere ki!

PAVLOVICS       Meg kell adni, szép szakma, csak...

ANTON               Majd odakint megbeszéljük.

PAVLOVICS       Hallottam ám itt-ott, hogy érdeklődsz utánam.

ANTON               Én meg azt hallottam, hogy hallottad. Eleresztenél végre?

PAVLOVICS       Az attól függ. Megcsókolsz?

ANTON               Velem kell jönnöd.

PAVLOVICS       Hová?

ANTON               Moszkvába.

PAVLOVICS       Nem készülök oda, Anton.

ANTON               Kénytelen vagy.

PAVLOVICS       Ugyan?

IRINA                  Valami hagyatéki ügye van, főhadnagy úr!

Irina tájékoztatása annyira meglepi Pavlovicsot, hogy enged az ölelés

szorosságán. Ezt kihasználva Anton megint a kabátja alá nyúlna.

PAVLOVICS       No, no! Mit kapkodsz, kereskedő barátocskám?

CSEBUTIKIN     Ejnye, de furcsán örvendenek maguk egymásnak…   

PAVLOVICS       Milyen hagyatéki ügyem van nekem?

ANTON               Van több is. Soroljam?

PAVLOVICS       Inkább mutass be a hölgynek!

ANTON               Az szükségtelen.

IRINA                  Már hogy lenne az, Anton?  Hiszen a maga barátja!

PAVLOVICS       Na látod.

Pavlovics elengedi Antont, Irinához lép, gálánsan kezet csókol.

                                     

PAVLOVICS       Hölgyem! Maradok alázatos szolgája!

IRINA                  Anton rengeteget mesélt ám magáról.

PAVLOVICS       Ajaj. És mégis miket?

IRINA                  Mindenfélét.

PAVLOVICS       De remélem, csupa jót.

IRINA                  Leginkább az egyetemi éveikről.

PAVLOVICS       Azokra te hogy emlékszel, Anton?

ANTON               Szépek voltak.

IRINA                  Képzelje, a főhadnagy urat brutálisan kilökték az imént! Abból a vonatból, ami nem állt meg. Talán három Rózsevics féle betyár rablógyilkos!

PAVLOVICS       De milyen szerencse, hogy ezt tették! Igaz? Anton!

                            Különben ki tudja, hogy mikor találsz meg… „hagyatéki

                            ügyeimben”.

ANTON               Elég legyen ebből, Pavlovics!

Anton a pisztolyáért nyúl, ám nem találja.

Mivel az Pavlovics kezében van. Mosolyogva mutatja.

PAVLOVICS       Vad vidék ez. „Kezedben a törvényed, hogyha van még töltényed.” Ismered ezt a mondókát?

ANTON               Az ott az én pisztolyom.

PAVLOVICS       Ez?

ANTON               Az.

PAVLOVICS       Nahát, ilyet. Igaz. A sajátomat sajnos elejtettem verekedés közben. Ez meg van töltve?

ANTON               Meg.

PAVLOVICS       Jó kis bűvész trükk volt, ahogy elcsentem?  Észre se vetted, mi? Tetszik? Tudod, mennyit gyakoroltam?

ANTON               Visszaadnád?

PAVLOVICS       Hát persze.

Pavlovics zsebre vágja Anton fegyverét.

IRINA                  Maguk…biztos, hogy jó barátok?

PAVLOVICS       A lehető legjobbak! Ugye, testvér?

CSEBUTIKIN     „És megfordul dermedve már, mögötte a medve áll…”

                            Ezt a kis mondókát ismerik, uraim? Lermontov, ha jól emlékszem.

PAVLOVICS       Nahát. Hölgyem! Állomásfőnök úr? Azt hiszem, nem itt várom meg a következő vonatot.

ANTON               Márpedig…

PAVLOVICS       Örülök, hogy megismerkedtünk, de talán már búcsúzok is.

ANTON               Itt maradj!

PAVLOVICS       Ó, barátom, hát visszatartanál?

CSEBUTIKIN     Uraim! Ha maguknak valami elszámolni valójuk lenne egymással, akkor szíveskedjenek azt az állomásomtól kellő távolságra elintézni! Nem mintha nekem nem lenne mindegy, hogy maguk olyasféle jó barátok, akik szívesen keresztül lőnék egymást, ám lássák be, nekem nem hiányzik az életemből semmiféle bonyodalom.

PAVLOVICS       Én belátom. Te, Anton?

ANTON               Az állomásfőnök úr kérése méltányos.

CSEBUTIKIN     Köszönöm, uraim! Mert vagy csákányt kéne ragadnom és lapátot, hogy a civilizált sallangoknak engedve mégis valami hevenyészett sírt ássak egyikőjüknek. Vagy a következő vonat érkezésénél, ami, ki tudja már, milyen okból megáll itt, tájékoztatnom kéne a kalauzt, és ezzel a hatóságot, ami aztán előbb, de inkább utóbb nyomozáshoz vezet. Nem beszélve arról, hogy az utóbbi esetben a hullát is meg kéne őriznem valahol. Mondjuk a fészer mögött, ám ott a tetemre rájárnának a rókák, a farkas, de leginkább a patkányok, és…

PAVLOVICS       Ez a dilemmája is teljesen érthető, uram. Ám ön kissé félreérti a helyzetet. Nekem eszembe se jutna ártani az én jó öreg Anton barátomnak. És bizonyos vagyok abban, hogy ő se ártana nekem. Jól gondolom, Antonom?

ANTON               Én csak azt akarom, hogy épségben és jó egészségben eljussunk Moszkvába. Semmi mást.

PAVLOVICS       Megnyugtattuk önt?

CSEBUTIKIN     Nem. De így rendben.

PAVLOVICS       És ha komolyan gondolta azt a mosdótálat, ruhakefét, tűt és cérnát, talán mégis maradnék még egy kicsit.

CSEBUTIKIN     Hogyne, kérem. Máris hozom. Irina, nem tart velem?

                            Hadd csevegjenek egymás között ezek a makulátlan úriemberek és igaz jó barátok.

IRINA                  Megyek.

CSEBUTIKIN     Aztán csak békésen, uraim! Parancsoljon, Irina drága!

Csebutikin előre engedi Irinát, kimennek.

Pavlovics visszasántikál a padhoz, leül.

Nyájasan mosolyog fel Antonra.

Anton a kályhához ballag, vakaródzik.

PAVLOVICS       Jól nézel ki. Komolyan, Anton. Amilyen sápatag, nyápic, göthös voltál legénykorodban. Na!

Rendesen megemberesedtél. Igazán tetszetős ez a kis gőgös pocak. Gyengéd szeretettel nevelted ilyen kerekre? Ez jó. Hogy inkognitódnak apád szakmáját választottad. Kereskedőként rengeteged lót-fut az ember, nem? Az a sok aggódás, idegeskedés. Az ilyesmibe az ember könnyen belehalhat.

ANTON               A te szakmád se nyugdíjas állás.

PAVLOVICS       Mondd már. Amíg élünk, éljünk veszélyesen!

ANTON               Nem inkább tisztességesen?

PAVLOVICS       Ezt éppen te kérdezed?

ANTON               Igen. Éppen, én.

Anton addig-addig vakaródzik, amíg egy másik pisztolyt kap elő, amit a háta

mögé, a nadrágja övébe rejtett. Csőre tölti, Pavlovicsra fogja, aki ettől a

fordulattól eléggé ledermed.

ANTON               Kezeket fel, te mocsok!

Pavlovics felemeli a kezeit.

PAVLOVICS       Hoppá.

ANTON               Egy pisztoly nem pisztoly. Hiába a törvényed, hogy legyen elég töltényed. Ezt te nem tudtad?

PALOVICS          Most már tudom.

ANTON               Nem lőlek le, ha nem muszáj.

PAVLOVICS       Kedves tőled.

ANTON               Lassan nyúlj be a zsebedbe. Fogd meg a fegyvert a csövénél, és nagyon lassan húzd elő. Okosan!

PALOVICS          Egy merő ész vagyok.

ANTON               Csináld.

Pavlovics előveszi a másik pisztolyt, ahogy Anton kérte.

ANTON               Így. Most tedd le a padlóra, és rúgd ide. Lassan.

Pavlovics leteszi a pisztolyt, és Anton felé rúgja. Anton érte megy, felkapja,

zsebreteszi, ellazul.

ANTON               Elkaptalak, barátocskám.

PAVLOVICS       Ügyes vagy, gratulálok. Leengedhetem a kezem?

ANTON               Máris elfáradt?

PAVLOVICS       Zsibbad.

ANTON               Ellenkezés nélkül jössz velem Moszkvába?

PAVLOVICS       Nem.

ANTON               Akkor meg kell, bilincseljelek.

PAVLOVICS       Na, ne.

ANTON               De.

PALOVIVÓCS    Ellenállok.

ANTON               Lelőlek.

PAVLOVICS       Ne feledd, mit ígértünk az állomásfőnök úrnak.

ANTON               Nem érdekel.

PAVLOVICS       De érdekeljen!

ANTON               Csak egy vén hülye.

PAVLOVICS       No és ez a hervadt szépasszony?

ANTON               Élve vagy halva kellesz. Az se nagy baj, ha halva szállítalak.

PAVLOVICS       De élve nagyobb lenne a dicsőséged.

ANTON               A dicsőség nem érdekel.

PALOVICS          Téged?

ANTON               Rendben. Állj fel és tedd hátra a kezed!

Pavlovics nem mozdul.

PAVLOVICS       Van egy stílusuk, hogy pont téged küldtek.

ANTON               Magam jelentkeztem, hogy felhajtsalak.

PAVLOVICS       Nem mondod, hogy nincs elég emberük.

ANTON               Mások is vadásznak a fejedre.

PAVLOVICS       Hát igen, talán népszerű vagyok.

ANTON               Én nem lennék a helyedben elégedett.

PAVLOVICS       Nem is vagyok az.

Pavlovics engedély nélkül az ölébe ejti a kezét.

PAVLOVICS       Ez a „kereskedő” akkor is elég gyatra inkognitó.

ANTON               Bevált.

PAVLOVICS       Vakmerőség volt egy ilyen kalandnak kitenni magad.

ANTON               Megéri.

PAVLOVICS       Mostanság mi a rangod, beosztásod? Tanácsos? Főelőadó?

                            Kiváló minősítésű informátor? Ügyosztályvezető?

ANTON               Szolgálati előmenetelemet illetően nincs okom panaszra.

PAVLOVICS       Ennyire gyűlölnél még mindig?

ANTON               Ellenkezőleg: ennyire szeretlek.

PAVLOVICS       Szeretsz?

ANTON               Szeretlek.

PAVLOVICS       Én is téged, Anton.

Hosszan fürkészik egymást, aztán.

PAVLOVICS       Nem engedem, hogy megbilincselj.

ANTON               Akkor add tiszti becsületszavad, hogy nem próbálsz szökni!

PAVLOVICS       Rendben.

ANTON               Nem bízok benned.

PAVLOVICS       Mért?

ANTON               Nem is vagy katonatiszt.

PAVLOVICS       De a ruha hátha kötelez.

ANTON               Egy frászt.

PAVLOVICS       Nem adsz hitelt a szavamnak?

ANTON               Nem.

PAVLOVICS       Jól teszed.

Anton zsebre vágja a kezében tartott pisztolyt is.

Egy fokkal csevegősebb hangot üt meg.

ANTON               Kiket lőttél le a vonaton?

PAVLOVICS       Senkiket.

ANTON               Tényleg kilöktek?

PAVLOVICS       Tényleg.

ANTON               Ezt se hiszem.

PAVLOVICS       Három rosszarcú zsivány.

ANTON               Elkaptak?

PAVLOVICS       Markecoltak.

ANTON               Igazoltatni akartak?

PAVLOVICS       Nem.

ANTON               A letartóztatás elől kiugrottál?

PAVLOVICS       Nem mindegy? Most itt vagyok.

ANTON               Úgyis hamar kiderül ám.

PAVLOVICS       Na és? Ezért külön felakasztanak?

ANTON               A halál előtt még elszórakozhatnak veled.

PAVLOVICS       Ezért nem kerülök a kezükre.

ANTON               Már ott vagy.

Pavlovics a vállát rándítja, ettől felszisszen.

ANTON               Jó nagyot estél a töltésen, mi?

PAVLOVICS       Estem már nagyobbat is.

Csend.

Anton visszalépeget a kályhához melegedni.

Pavlovics lazán ül tovább a padon, megbámulja a bőröndön a csokor száraz

virágot, aztán nem teszi szóvá.

Inkább más témába vág.

PAVLOVICS       Ha már meg kellett lennie, örülök, hogy te fogtál el.

                            Régóta meg szerettem volna kérdezni tőled ezt-azt.

Mondd csak, Anton! Te eleve besúgó voltál, vagy csak besúgóvá vertek?

ANTON               Anyád három éve meghalt.

PAVLOVICS       Tudom. Nyinocska megírta.

ANTON               Nyina? Ő?! Írt neked?

PAVLOVICS       Nem számolt be róla?

ANTON               Ja! De. Persze. Említette, hogy néha…csak azt nem, hogy

                            ezt is, de…

PAVLOVICS       Látod. Ezért tisztellek. Hogy úgy tudsz hazudni, mint aki képtelen lenne rá. Mesteri fogás! Mit mesteri? Zseniális.

ANTON               Hazudozni sose volt természetem.

PAVLOVICS       Mint most ez is. Kereskedő úr.

ANTON               Az operatív álca nem hazugság.

PAVLOVICS       Nem? Akkor mi?

ANTON               A feladathoz adekvát inkognitó megválasztása és használata.

PAVLOVICS       Hacsak így nem mondod… Akkor most ne operatívan válaszolj, légy szíves:  a mi lebuktatásunkra is önként jelentkeztél, vagy erre kényszerítettek?  

ANTON               Ti a cár élete ellen szervezkedtetek.

PAVLOVICS       Te is.

ANTON               Én nem.

PAVLOVICS       Tehát önként jelentkeztél erre a feladatra is?

ANTON               És ha igen?

PAVLOVICS       Értem. És? Nyina? Még mindig azt hiszi, hogy te egy hétköznapi, szürke állami tisztviselő vagy? Egy megbecsült hivatalnok, akire tárt karokkal várnak a jókedvű nyugdíjas évek?

ANTON               Ezt nem írta meg?

PAVLOVICS       Dehogy nem. Csak tőled is szeretném hallani.

ANTON               Te nem változtál semmit, Pavlovics.

PAVLOVICS       Ez sértés akart lenni, vagy hízelegsz?

ANTON               Összesen hány levelet kaptál tőle?

PAVLOVICS       A száműzetésem után, vagy azelőtt?

ANTON               Válaszolj!

PAVLOVICS       És azt tudja, hogy most vadászol rám, azért nem vagy

                            Moszkvában?  

ANTON               És te hány levelet írtál neki?

PAVLOVICS       Ez a némber tud Nyináról?

ANTON               Nálam vannak ám a pisztolyok.

PAVLOVICS       A szeretőd?

ANTON               Azóta is leveleztek?

PAVLOVICS       Moszkvába viszed?

ANTON               Nyina tudja, hogy most ki vagy?

PAVLOVICS       Mért gondolod, hogy én tudom?

ANTON               Egy rablóvezér! Az vagy! Köztörvényes. Sokszoros, brutális gyilkos.

PAVLOVICS       Ugyan már, testvér.

ANTON               Szedd össze ezt a fát!

PAVLOVICS       Te öntötted ki.

Most hidegen, gyűlölettel méregetik egymást. Kissé zihálnak.

Pavlovics előbb lehiggad.

PAVLOVICS       Négy vagy öt levelet küldött.

ANTON               Mikor?

PAVLOVICS       Az első években.

ANTON               Megőrizted őket?

PAVLOVICS       Nem.

ANTON               Mit írt bennük?

PAVLOVICS       Vallatunk, biztos úr?

ANTON               Válaszolj!

PAVLOVICS       Ez a nő a szeretőd?

ANTON               Semmi közöd hozzá.

PAVLOVICS       Általában téged mentegetett. Amiért téged választott.  És könyörgött, hogy ne gyűlöljelek kettőtöket. Engem elítéltek, nem kísérhet Szibériába, és veled nem teljesen boldogtalan.

ANTON               A biztonság kell a nőnek.

PAVLOVICS       És? Milyen színésznő lett?

ANTON               Sokszor látni színpadon.

PAVLOVICS       De milyen?

ANTON               Tapsolják, és a kritikusok rajongva írnak róla.

PAVLOVICS       Tényleg nagy művész?

ANTON               Nincs érzékem a színjátszáshoz.

PAVLOVICS       Neked ne lenne?

ANTON               Nekem nincs!

PALOVICS          Még mindig szép?

ANTON               Az.

PAVLOVICS       Na és ez a nő mért tart veled Moszkvába?

ANTON               Nem velem jön.

PAVLOVICS       Megszöktetted?

ANTON               Csak szintén utazik.

PAVLOVICS       És mért jelentkeztél önként, hogy a fejvadászom légy?

ANTON               Nyilvánvaló, nem?

PAVLOVICS       Nem.

ANTON               Hogy megmentsem az életedet.

PAVLOVICS       Te. Az enyémet.

ANTON               Én. A tiédet.

PAVOLVICS       Miért? Minek?

ANTON               Tisztában vagy vele, mennyi a vérdíjad? Élve vagy halva?

PAVLOVICS       Ha Moszkvába viszel, ott engem felakasztanak.

ANTON               Majd tanúsítom, hogy önként jelentkeztél. Mert komolyan megbántad a tetteid. És jóvátennéd. Kapsz újra tíz-tizenöt évet, és ennyivel meg is úszod.

PAVLOVICS       Inkább bújtass el, testvér! Szerezz nekem útlevelet. Segíts Európába szöknöm! Ki tudja? Talán még jól is jönne ez neked. Hátha mi győzünk.

ANTON               Ki az a mi?

PAVLOVICS       A forradalom.

ANTON               Olyan nevű gazembert nem ismerek.

PAVLOVICS       Nem visztek vissza láncra verve Szibériába.

ANTON               Mért szöktél meg?

PAVLOVICS       Nyáron túl sok ott a szúnyog.

ANTON               Lelőttél valakit a vonaton?

PAVLOVICS       Sose tennék ilyet.

ANTON               Mért ugrottál ki a vagonból?

PAVLOVICS       Nyina miatt adtál fel minket, Anton?

ANTON               Nem.

PAVLOVICS       Az egész csoportot?

ANTON               Azt az egyenruhát egy halottról rángattad le, mi?

PAVLOVICS       Ha előbb súglak be én téged, történhetett volna minden fordítva is?

ANTON               Nem.

PAVLOVICS       És soha nem volt lelkifurdalásod?

ANTON               Nem volt.

PAVLOVICS       Mért nem?

ANTON               Abból a célból épültem be közétek, hogy lebuktassalak.

PAVLOVICS       Mert hiszel a rendszerben?

ANTON               A rendben és a törvényben, Pavlovics.

PAVLOVICS       Duma. Testvér. Engem már nem etetsz meg.

ANTON               Mért nem? Mert te lennél a híres? A rettenetes Alekszej Rózsevics?

PAVLOVICS       Az nem is én vagyok.

ANTON               De. Te vagy az.

PAVLOVICS       Ugyan már. A közelembe se jutnál, öreg. Hacsak nem én fogatlak el téged, hogy aztán, mint a cár titkos rendőrét,

                            előbb kibeleztesselek, aztán a belednél fogva felakasztassalak.

ANTON               Szétverték a bandádat.

PAVLOVICS       Ja, vagy úgy.

ANTON               Magadra hagyva menekültél.

PAVLOVICS       És ha már úgyis meguntam már a rózsevicsséget?

ANTON               Meguntad?

PAVLOVICS       Te megkérdezted már magadtól, mi értelme az egésznek?

ANTON               Milyen egésznek?

PAVLOVICS       Az életnek.

ANTON               Néha. Máskor minden nap. És te?

PAVLOVICS       Tényleg szeretsz?

ANTON               Mért kérded?

PAVLOVICS       Mert akkor lőjél le! Kettőt a szívembe, egyet a fejembe!

ANTON               Jössz Moszkvába.

PAVLOVICS       Egy-kettő-három, te leszel a párom. A gyönyörű halálom! Vedd elő azt a pisztolyt, húzd meg a ravaszt! Tényleg ne törődjünk az ígéretünkkel. Eliminálásom különben is államérdek. És ez a hervadt szépség is mely büszke lesz rád!

                            A hős, aki agyonlőtte a briganti tömeggyilkos veszett állat Alekszej Rózsevicset!

ANTON               Sokat fecsegsz.

PAVLOVICS       Végezz velem!

ANTON               Megmondtam: jössz Moszkvába.

PAVLOVICS       Tudod, mit? Fejbe lövöm én magam.

Pavlovics tápászkodik, indul Antonhoz.

ANTON               Ott maradsz!

PAVLOVICS       Miért? Különben lelősz?

Pavlovics kitárt karral ballag Anton felé. Az hátrál, előkapja az egyik pisztolyt,

amikor a bejárat mellett a falig jut, lő. Nagyot dörren. Egy pillanatig minden

mozdulatlan.

Pavlovics leereszti a kezeit.

PAVLOVICS       Bravó, Anton. Nem néztem volna ki belőled.

Célozni mikor tanulsz meg?

ANTON               Ez figyelmeztető lövés volt.

PAVLOVICS       Azt a ti köreitekben nem utólag szokták leadni?

ANTON               De.

PAVLOVICS       Akkor most lőjél le igazán!

ANTON               Ne mozdulj!

Pavlovics elszántan újra indul.

4;

IRINA, CSEBUTIKIN, ANTON, PAVLOVICS

Irina ront be, Csebutikin tartaná vissza.

IRINA                  Jaj, istenem! Engedjen!

CSEBUTIKIN     Könyörgök!

IRINA                  Anton Pavlovics! Mi történt itt?

ANTON               Semmi.

IRINA                  Hát…maga lőtt?  Már azt hittem…

PAVLOVICS       Látod, Anton? Kértelek, hogy ne játssz azzal a fegyverrel!

                            Nem is áll jól a kezedben. Te! Galamblelkű kereskedő!

                            Így megijeszteni a szépasszonyt? És az állomásfőnök urat! Szégyelld magad!

                            Add is inkább vissza!

Pavlovics három gyors lépéssel Antonig jut, kiveszi a kezéből a fegyvert, és

zsebre rakja.

CSEBUTIKIN     Már attól féltünk, hogy mégis egymásnak estek.

PAVLOVICS       Ugyan! Mi ketten? Én még csak-csak, mint afféle

                            nagyarcú katonatiszt. No de a kereskedők normális emberek.

                            Igaz, Anton. A te fajtád nem szemtől szembe öl.

IRINA                  Nagyon megrémítettek!

ANTON               Add vissza a pisztolyomat!

PAVLOVICS       Hogyisne! Mostantól majd én vigyázok rád. Hölgyem!

                            Hogy mi Antonunk micsoda veszélyeknek tette ki magát!

                            Értem! Hogy fogom én ezt neki meghálálni? Elhagyni a kedvemért a biztonságos Moszkvát?  A jó meleg otthonát?

                            A feleségét? Hát szabad azt a szent asszonyt kitenni az aggódásnak, Anton?  Állomásfőnök úr! Ha maga ismerné

                            a barátom feleségét… Vagy ha maga, hölgyem…

Irina jéggé fagyva.

IRINA                  Nem is tudtam, hogy maga nős, Anton Pavlovics.

PAVLOVICS       Nahát, ezt nem is mesélte önnek?

IRINA                  Nem. Ivan Romanics, jöjjön!

CSEBUTIKIN     Ő…megyek.

ANTON               Irina Prozorova! Várjon! Hadd nagyarázzam meg!

A feleségem és én már valójában… És ez az ember itt nem más, mint…

IRINA                  Ugye említettem önnek, uram, én azt gyűlölöm a világon a legjobban, ha nekem egy férfi hazudik.

Irina kivonul, Csebutikin utána, az urakra kacsint, amikor becsukja az ajtót.

CSEBUTIKIN     Tarara-bummtiré, uraim! Maguk ugyebár nagy huncutok?

Csend.

Pavlovics visszaballag a padhoz, leül, elégedettnek tűnik.

Anton sötét gyűlölettel méregeti, aztán kifakad.

ANTON               Ez mire volt jó, te átkozott?

PAVLOVICS       Mi mire, angyalom? A hölgy mégse csak véletlen útitársad? Akkor bocsi. Valahogy az eszembe se jutott, hogy „operatív” nem vallottad be a családi állapotodat. Szóval elcsábítottad.

ANTON               Nem!

PAVLOVICS       A szeretődnek szánod?

ANTON               Irina számomra sokkal fontosabb.

PAVLOVICS       Ajaj. Menjek utána? Azt hazudjam, én emlékszem rosszul?

                            Már régen elváltál. Vagy megözvegyültél? A kereskedő maradjon?

ANTON               Bár lőttelek volna agyon!

PAVLOVICS       Bepótolod a mulasztást most? Van nálad még egy pisztoly.

                            Bár momentán egy nálam is…

ANTON               A fene vinne el, Pavlovics.

PAVLOVICS       Ha hazudsz egy nőnek, csináld ügyesebben!

ANTON               Irinával kellő időben óhajtottam volna közölni kilétemet.

PAVLOVICS       Hogy fejvadász vagy? Titkos rendőr? És nős?

ANTON               Miklós cárt szolgálni nálam becsület és dicsőség.

PAVLOVICS       Mint besúgó, provokatőr és spicli?

ANTON               Mikor mi az államszolga dolga! A rangom különben már főtanácsos.

PAVLOVICS       Aki odahagyja meleg hivatalát, hogy személyen hajtsa fel a veszett vadat?

ANTON               Aki másfél éve rettegésben tartja a környéket. Aki válogatás nélkül kifoszt és legyilkol mindenkit.

PAVLOVICS       Még a nőket és a gyerekeket se kímélem?

ANTON               Nem Robin Hood vagy te, hanem egy veszett kutya.

PAVLOVICS       Kutyafejű tatár, maga a fekete halál, aki városról városra, faluról falura hozza el a végítéletet?

ANTON               Nyilván ezt is tetted volna, ha elég az erőd hozzá.

PAVLOVICS       Nem öltem én mást, csak a te fajtádat, meg a zsíros urakat.

ANTON               Nagyon is itt volt már az ideje, hogy kiirtsák a bandádat.

PAVLOVICS       Fel nem foghatom, mért hiszitek azt, hogy az a Rózsevics

                            én vagyok.

ANTON               Tudjuk.

PAVLOVICS       Én? Csak egy szökött fegyenc, főtanácsos úr. Egy szánalmas tyúktolvaj. Aki többnyire tundrákon és rengeteg erdőkön vonszolja egyre tovább rég elfeledett önmagát. Hová?

                            Sehová. Csak tovább. Bogyókon tengődöm, magamban motyogok.  Az éjszakám rémálom, a nappalom rettegés.

                            A tetveim is nap mint nap azon tűnődnek, elhagyjanak-e végleg.

ANTON               Szibérián át nyilván így jutottál idáig.

PAVLOVICS       Téged hibáztatnak, hogy megszöktem és most itt vagyok?

ANTON               Engem?

PAVLOVICS       Mindig kell egy bűnbak. És miért éppen te ne lennél az oka annak, hogy errefelé egy Rózsevics nevű ismeretlen fenevad

                            rabol, gyilkol, garázdálkodik? Mert teszem azt, ha én lennék az igencsak keresett idegen, akkor abban csakugyan hibás vagy, hogy nem súgtál be eléggé. Hogy merényletet tervezek a cár atyuska ellen. Nem súgtál be annyira, hogy az ítélet halál legyen rám, és ne száműzetés. Nahát. Anton.

                            Mért nem akasztattál fel engem, az állam nyombélfekélyét? Büntetésből küldtek utánam, igaz?

ANTON               Már mondtam, hogy magam jelentkeztem.

PAVLOVICS       Én meg ezt nem hiszem el neked.

ANTON               Hiszel, amit akarsz, nem érdekel.

PAVLOVICS       Egyetlen kérdésemre válaszolj őszintén, Anton.

                            És esküszöm, utána békén hagylak. Sőt! Önként megyek

                            veled Moszkvába. A foglyod leszek, és te dicsőséget aratsz.

ANTON               Mi a kérdés?

PAVLOVICS       Nyinocska tudja?

ANTON               Mit?

PAVLOVICS       Hogy tégla vagy.

ANTON               A nők kiszámíthatatlanok.

PAVLOVICS       Ez a válasz?

ANTON               Férfi ésszel felfoghatatlan, mikor miért mit tesznek.  Vajon mért jött feleségül hozzám? Sose kedvelt. Sőt! Szerintem

                            viszolygott tőlem ölelés közben. Igen. Megküzdöttünk érte, te meg én. Mint két hím a nőstényért. És én legyőztelek.

De téged szeretett. Téged talán.

PAVLOVICS       De hogyan győztél, Anton? Hogyan?

ANTON               Ahogy adódott.

PAVLOVICS       Te mocsok.

ANTON               És?  Ti  „ellenzékiek” vajon miért gondoljátok, hogy a törvény, a rend, a béke ellenségeit üldözni megvetendő, erkölcstelen? A lázadó, a „forradalmár”, a terrorista éppen úgy gonosztevő, mint egy közönséges rablógyilkos. Nem, nem volt soha lelkifurdalásom, hogy beépültem közétek, és mind a törvény kezére adtalak.

PAVLOVICS       Ó, én már rég nem gondolom, hogy a cár ellenségeit üldözni erkölcstelen. Hazudni? Jó barátságot színlelni? Úgy tenni, hogy szintén lángoló lelkű, idealista egyetemista volnál?

                            Szónokolni mély hittel szabadságról, demokráciáról, a népek egyenlőségéről? Amikért egy tiszta lelkű embernek harcolni a legbelsőbb kötelesség? Amiért nem nagy ár feláldozni akár az életünket is, ha…

ANTON               Nyina is be volt avatva.

PAVLOVICS       Amiért… Hogy? Hogy mondod?

ANTON               Ő volt a tégla, nem én.

PAVLOVICS       Micsoda?

ANTON               Engem mellé csak erősítésnek küldtek.  Mint hivatásost.

PAVLOVICS       Na ne.

ANTON               Ócska kis szajha volt ám mindig.

PAVLOVICS       Nem hiszem.

ANTON               Nocsak. És miért nem? Mert ezt nem említette a kis levélkéiben?

PAVLOVICS       Te, szánalmas alak, te.  Miket találsz te ki?!

ANTON               Neked fogalmad sincs, Pavlovics, hogy te mekkora nagy marha vagy.

PAVLOVICS       Akkor…most lelőlek?

ANTON               Mert belátod, mekkora marha vagy?

PAVLOVICS       Előbb megöllek téged, aztán fejbe durrantom magam.

                            Vagy inkább szíven?

ANTON               Engem nem lőhetsz le.

PAVLOVICS       Miért nem?

ANTON               Mert te szeretsz engem. És nekem itt van Irina.

PAVLOVICS       Az a nő engem nem érdekel, és téged nem szeretlek.

ANTON               Nocsak, testvér? Mióta nem? Mit gondolsz, őt mért engedték el? Miért szabad? Mért hagyták, hogy színésznő legyen?

                            Neki is száműzetés járt volna, nem gondolod?

PAVLOVICS       Gyűlöllek, Anton.

Pavlovics célzásra emeli a pisztolyt.

7;

ANTON, PAVLOVICS, IRINA, CSEBUTIKIN

Nyílik az ajtó.

Csebutikin dugja be a fejét.

Pavlovics az ölébe ereszti a fegyvert.

Csebutikin beljebb jön, hozza a mosdótálat.

Mögötte Irina, aki a bőröndjéhez megy, kivesz belőle egy tiszta törülközőt.

CSEBUTIKIN     Íme, a steril műtő, főhadnagy úr!

IRINA                  Szégyellhetné magát, Ivan Romanics, hogy nem akad egy tiszta rongy a házában.

CSEBUTIKIN     Tél kellős közepén kinek támad kedve mosni?

IRINA                  Mégis csak kéne ide maga mellé egy asszony.

CSEBUTIKIN     Isten mentsen! Na. Mossuk le azt a vért magáról, tiszt úr, ha már idecipeltem ezt a lavór vizet!

ANTON               Irina Prozorova!

IRINA                  Maga hagyjon! Ellátom a barátja sebét, mert megígértem neki. Aztán átmegyek Ivánhoz a forgalmi irodába, és ott várom meg a vonatot.

ANTON               De adjon rá alkalmat, hogy…

IRINA                  Hallgasson!

ANTON               Követelem! Igenis követelem, hogy hallgasson meg!

CSEBUTIKIN     Ejnye, uram, micsoda hang ez?

ANTON               Te fogd be a szád, öreg!

CSEBUTIKIN     Kérem!

Irina kiveszi a lavórt Csebutikin kezéből, a padra teszi, nekilát a tiszta

törülközővel ellátni Pavlovics sebeit. Anton mögötte áll, azért se adja fel.

ANTON               Tehát nem kíváncsi a mentségemre? Nyilván súlyos okokból nem lehettem teljesen őszinte magához. Nekem mindennél fontosabb az ön személye, Prozorova kisasszony!

Pavlovics röffent egyet, Irina Anton felé pördül.

IRINA                  Elég! Elég legyen ebből a tréfából!

Pavlovics jobb keze ujjaiból pisztolyt formál, a homlokához emeli.

PAVLOVICS       Pukk!

Anton hidegen, gyűlölettel végigméri, aztán indulatosan távozik, alaposan

becsapja maga mögött az ajtót. Némi csend után.

CSEBUTIKIN     Tarara-bummtiré. Rakok a tűzre? Rakok hát. Mögöttünk a medve áll.

Csebutikin a kályhához lép, rak a tűzre.

Aztán a kosárból kihullott hasábokat szedi össze. Azokat is a tűzbe dobja.

Amikor ezzel is készen van, mint aki nincs is jelen, elmélyülten bámul a

lángokba.

Eközben Irina alaposan lemossa Pavlovics arcáról a vért és a sarat.

IRINA                  Szóval…maga, főhadnagy úr…nem ahhoz az egységhez tartozik.

PAVLOVICS       Nem.

IRINA                  És nagyon nagy titok, hogy honnan jön?

PAVLOVICS       Nem.

IRINA                  Értem.

PAVLOVICS       Egy álomvilágból?

IRINA                  Az szép ország lehet.

PAVLOVICS       Az lenne, ha lehetne.  

IRINA                  És az ezrede? Hol állomásozik? Vagy az is titok?

PAVLOVICS       Háborúban? Jönnek-mennek, akár a bolhák a kutyában.

IRINA                  És ugyebár azt se árulhatja el, melyik városban kell szolgálatra jelentkeznie?

PAVLOVICS       A parancsom a csomagommal együtt a vonaton maradt.

                            A maradék illúzióimmal együtt.

IRINA                  Tehát semmiképpen nem teheti meg, hogy őszinte velem.

PAVLOVICS       Nem kecsegtetném önt ilyesmivel.

IRINA                  Ne is beszélgessünk?

PAVLOVICS       Ahogy kegyed óhajtja.

Irina befejezi a mosdatást. Az elkoszolódott törülközőt nézi, mit is kezdjen

vele. Egyelőre a pad támlájára teregeti.

Aztán fogja a lavórt, kiviszi, odakint kiönti a véres-sáros vizet.

Visszalép, a lavórt letámasztja az ajtó mellé a falhoz.

PAVLOVICS       Mert meghalt az anyám.

IRINA                  Tessék?

PAVLOVICS       Azért tette tűvé értem az egész kormányzóságot Anton.

IRINA                  Részvétem.

PAVLOVICS       Á, már három éve. Tudtam. Anton nem tudta, hogy tudom.

                            Azt viszont nem tudtam, hogy anyám a halálos ágyán esküvel kötelezte a barátomat, hogy megkeres és átad egy üzenetet: megbocsát nekem, a tékozló fiúnak.

IRINA                  Így könnyebb lehet most a lelke, uram.

PAVLOVICS       Könnyebb lenne, de nem ez történt. A szerelmem halt meg.

IRINA                  Tehát nem az édesanyja?

PAVLOVICS       Ő is, viszont nem bocsájtott meg nekem soha.

IRINA                  Ettől nehéz lehet a lelke.

PAVLOVICS       A szerelmem vesztétől most nehezebb.

IRINA                  Anton Pavlovics eszerint ezt hozta önnek, mint „hagyatékot”?

PAVLOVICS       Tudja, hölgyem, ha az ember végképp megunja az életét, bátran nekifoghat egy újat kitalálni.

IRINA                  Bár így lenne!

PAVLOVICS       Ha akarjuk, így is lesz! Az a fontos, hogy az új végre érdekes legyen. Maga szerette az anyját, Irina?

IRINA                  Ugye nem gondolja, hogy erre válaszolok?

PAVLOVICS       Miért ne?

IRINA                  Mert maga idegen!

PAVLOVICS       Az a jó.

IRINA                  És orcátlan!

PAVLOVICS       Az még jobb!

IRINA                  Megyünk, Ivan Romanics?

CSEBUTIKIN     Hogy?

IRINA                  Mi lenne, ha mégis felfűtenénk az irodában a szamovárt?

CSEBUTIKIN     Nincs teám se.

IRINA                  Nem baj. Iszunk forró vizet. Vagy beleszórunk pár szirmot ebből a virágból?

CSEBUTIKIN     Remek ötlet!

Irina megragadja a bőröndjét, a száraz virágot, indul kifelé.

Csebutikin a lavórért megy.

PAVLOVICS       Én nem szerettem az anyámat! Az apámat még kevésbé. Nem mondom, ha milliókat hagytak volna rám… De nem kaptam mást tőlük, csak az átkukat. Tudják, engem eddig a szerelmem képe tartott életben. Erre kiderül, hogy halott.

                            De az is lehet ám, hogy az a nő, akit ismerni véltem, akit elképzeltem magamnak magam mellé, sose élt.

                            Nos, meg se hatódnak ettől a vallomástól?

CSEBUTIKIN     De. Ez szomorú.

IRINA                  Egyetlen szavát se higgye el neki, Ivan.

PAVLOVICS       Ez igen jó tanács! Szóval, hölgyem? A maga kedves édesanyja? Él még? No! Rebbentse már rám azt a szép zöld szemét! Hadd fedezzem fel a pillantásában a méltatlankodó fájdalmat, a megütközést. De legbelül az örök nőt, valami fürkészést, rideg számítást. Mit akar tőlem ez a férfi?

                            És mire lenne az jó nekem?

IRINA                  Egyetlen pillantásomból pusztán ennyit óhajt kiolvasni?

PAVLOVICS       Ha mindez benne van, akkor ennyit! Ha más, akkor mást.

                            Ha semmi, akkor semmit. Nézzen rám!

IRINA                  Nézem.

PAVLOVICS       Nem teszi le addig a bőröndjét?

IRINA                  Nem.

PAVLOVICS       Mit gondol most?

IRINA                  Bár ne ismertem volna meg magukat!

PAVLOVICS       Talán Anton barátomat, nem?

IRINA                  Maga is egy rendkívül kellemetlen alak, uram.

PAVLOVICS       Őszintén ez a véleménye?

IRINA                  Ez.

PAVLOVICS       És önnek, állomásfőnök úr?

Csebutikin a lavórral a kezében.

CSEBUTIKIN     Őszintén?

PAVLOVICS       Csakis.

CSEBUTIKIN     Nekem erről sincs véleményem, uram.

PAVLOVICS       Tehát idővel nem is kell rajta módosítania.

CSEBUTIKIN     Úgy van. Viszont azt mondják, az orvostudomány rohamléptekkel fejlődik. Én mégis amondó vagyok,

                            a sebek fertőtlenítésére a legbiztosabb módszer a kiégetés.

                            Látja, erről van véleményem.

                            Kotorjak ki önnek némi parazsat, főhadnagy úr?

PAVLOVICS       Megvagyok nélküle.

CSEBUTIKIN     Aztán most, hogy szóba hozta, magam is megpróbáltam anyám arcát felidézni. És a lángok közt megláttam őt!

                            Aztán a legnagyobb szerelmemét. Bevallom, az övé nem sikerült. Nem emlékszem az arcára. Olyan mahagóniba átfolyó barna haja volt? Igen. És a mosolya! Nézzünk oda, most az is megvan!

PAVLOVICS       Nahát!

CSEBUTIKIN     Apropó, a világért se akarnám megsérteni, da maga egészen véletlenül nem egy gazember, főhadnagy úr?

PAVLOVICS       Nem sért meg: az vagyok.

CSEBUTIKIN     Akkor jó. Mivel annak is látszik.

PAVLOVICS       És ebből modern korunkban nem inkább az következne, hogy nem vagyok az? Hiszen annak látszom?

CSEBUTIKIN     Ez modern korunkból következne?

PAVLOVICS       Manapság már senki nem az, mint aminek látszik. Persze, ez mindig is így volt, csak nem ennyire evidencia. Anton barátom például első pillantásra rendes ember benyomását kelti. Kopaszodása, jól borotváltsága, hetyke kis pocakja,  drága ruhája mutatja: meglehetős egzisztenciával bíró személy. Utóbb az első benyomás igazolódik, hiszen igen befolyásos ember, kereskedő. Ám valóban az a mi drága jó Antonunk? És én? Szörnyűséges fráter. Egy pimasz nyikpőc.

                            És akkor mi van, ha álruhában például a cár atyuska egyik zabigyereke vagyok? Titkos herceg?

CSEBUTIKIN     Inkognitóban utazó hercegeket nem szoktak lelökdösni a vonatról, kérem.

PAVLOVICS       Már hogyne, uram! Legfőképpen csak azokat szoktak!

CSEBUTIKIN     Ugyan. Mifelénk biztos nem.

PAVLOVICS       Öregem, maga mégis csak egy bölcs ember, tehát bizonyára megbocsájtja nekem, ha kimondom: butaságot mondott.

                            Bármikor bármi megtörténhet! És ha az a bármikor netán jócskán túllép a valószínűség, tehát a józanész határán, attól a dolog annál valószínűbb. Mert kérdem én: mi az a bizonyosság, amit tudhatunk hétköznapjainkról?

Irina mégis csak leteszi a bőröndöt.

IRINIA                 Az, hogy a menetrend többé nem létezik.

PAVLOVICS       Például, Irina! Bravó! Lám, a menetrend is csak illúzió.

                            És ennek a legkézenfekvőbb bizonyossága az, hogy egyszer csak, mit ad isten, pontosan, menetrend szerint behúz az állomásra egy vonat. Mivel ez manapság teljességgel elképzelhetetlen.

                            Vagy. Komolyan valószínűnek tarthatnánk egy olyan szituációt, hogy az állomásfőnök úr a kályha tüzének a lángjaiba bámul, és közben az édesanyjára gondol, aki legkevesebb tíz éve az eszébe se jutott? És miközben a lángok csalfa táncában gyönyörködik, arra a következtetésre jut, hogy én egy gazember vagyok?

                            És ön, Irina? Komolyan hisz abban, hogy most éppen itt áll, a bőröndje mellett, és most látja meg a törülközőjét itt a padon, amit nyilván itt felejtett volna, és amit volt szíves az én véremmel kimoshatatlanul összerondítani?

                            Nem, nem! Az effajta képtelen megvalósulások csakis a legsúlyosabb kételkedésre adnak okot.

Mert létezünk mi egyáltalán? És ha igen, hogyan?

Lehet, hogy a világ nincs is?

Bőven meglehet!

Ezért eléggé logikus, hogy benne bármi megtörténhet, és vele egy időben az ellenkezője is. Vagy inkább az, hogy nem történik semmi. Ami leginkább lehetséges.

IRINA                  Menjünk az irodájába, Ivan Romanics!

PAVLOVICS       Ne. Irina! Meséljen inkább az édesanyjáról! Kérem!

IRINA                  Magának róla nincs mit mondanom.

PAVLOVICS       Kár. Mondja, miért utál engem?

Irina hívja Csebutikint, Pavlovics visszatartja.

IRINA                  Ivan Romanics!

PAVLOVICS       Képzelje, öregem, néhány szemesztert magam is jártam az orvosi egyetemre. De persze nem végeztem el. Hogy így fogalmazzak: a boncasztal mellől elsodortak az események. Anton mesélte önnek, hölgyem, hogy mi együtt jártunk egyetemre? Ő persze jogra, mint afféle „kereskedő”…

IRINA                  Nem akarok emlékezni, hogy az a férfi miket hordott össze.

PAVLOVICS       Helyes! Annak marad egészséges a lelke, aki gyorsan felejt. Ezt jól mondom, állomásfőnök úr?

CSEBUTIKIN     Erre a vodka is kitűnő gyógyszer uram. Kár, hogy a gyomrom nem bírja már úgy, mint régen.

PAVLOVICS       Öreg gyomor, régi hurut?

CSEBUTIKIN     Ahogy mondja, főhadnagy úr!

PAVLOVICS       Ez az igazi tragédia.! Ha az ember nem ihat eleget. Hogy alkoholba fojtsa még azt a kevés eszét is, amit az isten neki a születésekor adott. Magát, állomásfőnök úr seborvos korában kedvelték a betegei?

CSEBUTIKIN     Engem? Kit érdekelt?

PAVLOVICS       Uram! Önnel unikális élvezet csevegni!

CSEBUTIKIN     Velem?

PAVLOVICS       Felüdülés! Pedig látja? Maga első benyomásra egy húgyagyú, taknya-nyála trottyosnak látszik. Ehelyett kiderül, hogy a lelke mélyén egy született vizsgálóbíró, egy nyugalmazott főtanácsos, aki mondjuk a városi köztemető mellett vásárolt kúriát magának, a nyári napokat a lélekharang muzsikájában gyönyörködve pipázgat a tornácon, tekintete a sírok közti árnyas ösvények mentén bolyong, az ölében meg mondjuk Epiktétosz könyvecskéje várakozik a figyelmére a lusta döglegyek által megszállt csendben…

CSEBUTIKIN     Ilyen lennék legbelül?

PAVLOVICS       Télen ugyanez a helyzet, csak Ön beljebb szorul a házba, és mert a reumája miatt nem szenvedheti a huzatot, a hintaszékét kénytelen átköltöztetni az ablakból a kandallója elé, így a sírok helyett a tüzet nézi pont oly mély elmerüléssel, mint az imént, és azon tűnődik, csakugyan van az életben a lángokhoz hasonlatosan valami megfoghatatlan, mégis valóságos, mint az élők és a holtak között. Mi választja el őket? A hóhér kötele tán?

CSEBUTIKIN     Az bizony el bírja az élőt az élettől választani.

PAVLOVICS       No és kegyed, hölgyem?

IRINA                  Velem mi van?

PAVLOVICS       Mért nem nyílik meg végre?

IRINA                  Magának?

PAVLOVICS       Miért ne? Az ember kivel lehetne őszintébb, mint egy idegennel, akit most lát, aztán soha többé? Ki előtt vehetné le az álarcát? Kinek mondhatná el a legtitkosabb gondolatait is?

                            Hiszen az illetőnek majd nem lesz módja arra, hogy visszaéljen a bizalmával, amit feltétlenül meg is tenne egyébként. Hogy az ön titkait ismerve az uralma alá hajtsa becses személyét. Nem teheti meg, hiszen átutazó.

                            Felbukkan, be se mutatkozik rendesen, eltűnik. Ez a kapcsolat nélkülöz minden elkötelezettséget, kimondott és kimondatlan ígéretek hordalékát. Nincs erkölcsi megfontolás, nincs felelősség. Adódik tehát a lehetőség, hogy két ember futó kalandja esztétikailag tökéletes legyen. Innentől a dolog tehetség kérdése. Vajon van kegyedben ehhez elég intuíció?

IRINA                  Maga egy veszedelmes bohóc, Pavlovics.

PAVLOVICS       Borzong tőlem?

IRINA                  Inkább undorodok.

PAVLOVICS       Ó, ez csak az enyhe kénkőszagom miatt van. Majd elmúlik, ha nem törődik vele.

IRINA                  Azt mondja, az is elég, ha a számon veszek levegőt?

PAVLOVICS       Annál is inkább, mert az enyhén elnyíló ajak majdnem biztos, hogy jól áll magának.

IRINA                  Így jó?

PAVLOVICS       Gyönyörű!

Irina ezzel provokálja Pavlovicsot.

Csebutikin jól megbámulja őket, aztán a fejét csóválva sétál vissza a kályhához. A lavórt a kályha oldalához támasztja, aztán a kosár fából dob a tűzre.

PAVLOVICS       Tehát ön mindennél többre becsüli az őszinteséget.

IRINA                  Így van.

PAVLOVICS       És ezalatt olyasfajta magatartást ért, hogy valaki mindig azt

                            mondja, amit gondol?

IRINA                  Az ember gondolhat akármit. A tettei legyenek őszinték.

PAVLOVICS       A gondolat és a tett az egy.

CSEBUTIKIN     No mármost, én majdnem mindig mást teszek, mint amit arról gondolok.

PAVLOVICS       Mert maga már egy öreg sztoikus, barátom.

CSEBUTIKIN     És ön?

PAVLOVICS       Én még mindig egy gazember vagyok.

IRINA                  Márpedig én mindig éppen azt tettem és teszek, amit gondolok.

PAVLOVICS       Ezt őszintén mondja?

IRINA                  Természetesen.

PAVLOVICS       Maga, hölgyem, azt se tudja, mit beszél.

IRINA                  Mehetnénk végre, Ivan Romanics!

CSEBUTIKIN     Hogyne, drága! Csak magára várok!

Csebutikin becsukja a kályhaajtót, fogja a lavórt, megy a bőröndért.

Kinyitja a bejáratot, megragadja a bőröndöt, már tolat is kifelé.

CSEBUTIKIN     Látja, „főhadnagy úr”, most például arra gondolok, hogy megint csak kezd jó kedvem lenni. Irina jön velem az irodába. És ebből talán az lesz, hogy csakugyan befűtünk a szamovárba is, főzünk virágszirom teát. Sőt! Kitalálok valamit vacsorára. Sült krumpli! Irina! Vagy sós vízben főzzük meg inkább?

IRINA                  Rengeteg szendvicset ettünk idefelé jövet.

CSEBUTIKIN     Sebaj! Majd ha megérzi a sült krumpli isteni illatát, biztosan megéhezik.

Csebutikin kilép. Irina hűvösen biccent.

IRINA                  Pavlovics úr, nagyon örültem.

PAVLOVICS       Na, ugye.

IRINA                  Mit na ugye?

PAVLOVICS       Nem is örült nekem. Tehát? Ez tipikusan egy olyan eset, amikor az ember egy udvariassági formának engedve éppen az ellenkezőjét mondja annak, mint amit érez.

IRINA                  De ez tényleg csak formaság.

PAVLOVICS       Mert ez számít civilizált viselkedésnek?

IRINA                  Így van.

PAVLOVICS       Vagyis a civilizált viselkedés hazugság?

IRINA                  Nem.

PAVLOVICS       De. Az. Máz. A festék alatt mind fenevadak vagyunk.

IRINA                  Jó éjszakát.

PAVLOVICS       És ha kegyed igazából nagyon is örül nekem?

IRINA                  Nem!

PAVLOVICS       Vallja meg, felizgatom önt!

IRINA                  Maga? Ez nevetséges, uram.

Irina már félig kint van a váróteremből. Pavlovics ezt nem tűrheti.

8;

IRINA, PAVLOVICS (KINTRŐL MÉG CSEBUTIKIN)

PAVLOVICS       És ha őszinte leszek, akkor még egy kicsit velem marad?

IRINA                  Nem.

PAVLOVICS       De szívszorító a történetem!

IRINA                  Nem érdekel.

PAVLOVICS       Kérem! Szenvedély! Szerelem. Gyűlölet! Bűnbánat, kétségbeesés dögivel. Élet. Halál! Aljasság és nemes önfeláldozás. Szóval minden, ami egy jobb sorsra érdemes embert örökre romlásba dönthet.

CSEBUTIKIN     Irina!

IRINA                  Menjen csak, Ivan, csak két perc…

CSEBUTIKIN     Rendben.

PAVLOVICS       Köszönöm. Maga lemosta az arcomról a véremet. A lelkem

                            sebeit nem tisztítaná ki?

IRINA                  Több törülközőt nem tudok nélkülözni.  Hosszú az út Moszkváig.

PAVLOVICS       Az igaz. Akkor…isten áldja! És még egyszer köszönöm.

Irina kimegy.

Becsukja maga mögött az ajtót.

Pavlovics visszasántikál a padhoz, a pad támláján szétveti a karjait,

a fejét hátradönti.

Nyílik az ajtó. Irina jön vissza. A padhoz megy, a törülközőért jött.

Pavlovics karja útban van.

PAVLOVICS       Maga szerint kit tarthatunk igazán szerencsétlen alaknak?

IRINA                  Legyen szíves!

PAVLOVICS       Hogy?

IRINA                  A törülköző.

PAVLOVICS       Á, mégse felejti itt.

IRINA                  Nem.

Pavlovics megemeli a karját, Irina kihúzza alóla a törülközőt, kettéhajtja, már

indul is ki.

PAVLOVICS       Akinek soha semmi nem sikerül? Á, nem. Pusztán attól

                            mért lenne bárki szerencsétlen? De mire is akarok most ezzel kilyukadni? Én vajon szerencsétlen vagyok? Éppen ezen tűnődök. És maga, Irina?

IRINA                  Ugyan mért lennék az?

PAVLOVICS       Dehogy az. Csak kérdezem.

IRINA                  Soha nem vágytam olyasmire, amit ne várhattam volna joggal el.

PAVLOVICS       Kitől?

IRINA                  Hogyhogy kitől?

PAVLOVICS       Az élettől? A sorstól?  Papától, mamától, testvértől, baráttól, szeretőtől? Kitől mit várt el „joggal”?

IRINA                  Semmi köze hozzá.

PAVLOVICS       De hát már mondtam, hogy pont ez a lényeg! Nincs közöm hozzá, nem is lesz, mert nem is lehet.

IRINA                  Én meg tudok elégedni azzal, amit az isten nekem ad.

                            Ha kevés, hát kevés: megbékélek vele.

PAVLOVICS       Vonzódott Antonhoz?

IRINA                  Nem.

PAVLOVICS       És most csalódott?

IRINA                  Igen!

PAVLOVICS       Ölelt már maga férfit?

IRINA                  Ez…mint idegenre, se tartozik magára.

PAVLOVICS       Mondja, a maga korában milyen érzés még mindig csak ábrándozni arról, hogy milyen lehet?

IRINA                  Uram, ön egy…

PAVLOVICS       Amikor végre kettesben marad egy férfival? A „kedvese” ostobaságokat fecseg, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is céltudatosan győzködi kegyedet, hogy a szüzességét nyugodtan rábízhatja, mert nagyszerű lesz azt éppen vele elveszíteni, mert ő gyengéd, türelmes, figyelmes…

                            Így vagy úgy biztosítja önt mély érzelmeiről, az aktus után elvárható örök hűségéről, satöbbi?

IRINA                  Tessék csak, folytassa!

PAVLOVICS       A férfi szemében a vágy parázslik, reszketve nyúl a kegyed keze után, mint aki maga se hisz még a szerencséjében, hogy annyi évi sóvárgás után, íme, övé a kincs. Az övé!

                            Nem ábránd, nem káprázat, valóság, létezik, előtte hever, csak bele kell markolnia, a kincs a homályló éjben…

IRNIA                  Maga most egy szerelmes férfiról, vagy egy sírrablóról fecseg?

PAVLOVICS       Ez az! Ezt ott, abban a pillanatban ön se tudja eldönteni.

                            Hogy a kezét egy szerelmes férfi, vagy egy hullarabló érintette meg. Ezért maga szorong. A maga keze ettől nyirkos és jéghideg. Ám rákényszerül, megpróbálja józanul mérlegelni, mitévő legyen. Végtelen gyanakvása kibogozhatatlanul összegabalyodik sajgó vágyával.

                            Ön is vágyik a kéjre! De ő az? Eme férfi az, akire annyi évet várt?  Az igazi, akinek a mellére hajthatja végre a fejét?

                            Hogy ott, a szerelemtől elgyengülve rebegje: ah?

                            Íme, a tökéletes pillanat?

                            De az elmúlik. Hiszen máris a múlté. Önt meghágják.

De maga nem boldog.

                            Mégis, élni kell tovább.

                            Ezért kérdem, mi lenne, ha megcsókolnám?

IRINA                  Maga? Engem?

PAVLOVICS       Nem lenne a szeretőm?

Irina elképedve mered a férfira. Aztán hisztérikusan felvihog.

IRINA                  Ilyen nincs!

PAVLOICS          Hiszen most hallja: van. Ne feledje, ebben a világban bármikor, bárhol, bármi megtörténhet. A vákuumban tettre készen zizeg a semmi.

IRINA                  Maga nem normális.

PAVLOVICS       Naná, hogy nem.

Irina megindul kifelé, Pavlovics az ajtónál utoléri, a karját megragadva

visszatartja. A törülköző a padlóra hullik.

PAVLOVICS       Essen túl rajta!

IRINA                  Engedjen!

PAVLOVICS       Ígérem, durva leszek, és gyengédetlen.

IRINA                  Kiáltok.

PAVLOVICS       És ha magamévá tettem, többé meg se ismerem.

IRINA                  Sikítok.

PAVLOVICS       Tessék csak.

IRINA                  Elengedné végre a karomat?

PAVLOVICS       A vallásunk, a neveltetésünk a hibás, kisasszony.

                            Hogyan is tudnánk mi pogány módon, felszabadult örömmel örülni az életnek? A gyönyörnek! Számunkra élni bűn és vétek és gyalázat. Álmodozni is. Pedig bennünket is üzekedni, habzsolni, részegedni, gyilkolni vagy barátkozni késztetnek természetes hajlamaink.

IRINA                  Békén hagyna végre?

PAVLOVICS       Nem! Azt akarom, hogy szeressen belém! Csak ma éjszakára.

                            Legyen ez a közös titkunk. Ez a múltja se volt, jövője se lesz szerelem. Égessük át egymás lelkét! Ettől hátha meggyógyulunk? Holnap talán egészen másként látunk majd mindent. Ha a közös titkunk nem evilági magaslati pontjáról nézünk le. És oly parányinak látjuk majd amaz eseményeket,

                            amelyek hétköznapjainkat súlyosítják, oly kilátástalannak, megoldhatatlannak, kikerülhetetlennek tűntek eddig.

                            Hát ezektől voltam én boldogtalan, szerencsétlen?- kérdezzük majd, és a fejünket csóválva kacagunk.

                            És ott, ama magaslati ponton, és akkor, a rálátás e megváltó pillanatában még utoljára megcsókoljuk egymást, aztán te erre, én arra elindulunk lefelé, hogy nyűgös kis végzetünket beteljesítsük.

IRINA                  Hány nőnek adta elő már ezt?

Pavlovics elereszti Irina karját, kissé elhátrál a nőtől.

PAVLOVICS       Így szó szerint még egynek se.

IRINA                  És hányat csábított el vele?

PAVLOVICS       Maga lenne az első?

IRINA                  Ezt állítja vagy kérdezi?

PAVLOVICS       Ne gondolja rólam, hogy valami nagy Don Juan lennék. De maga megihletett.

                            Mint azt már megvallottam, gazember vagyok, egyszerű és durva alak, akinek nincs elég finom lelke az udvarláshoz.

És túl sokáig vártam egy nőre.

                            Tudja, a megholtra.  Akire már nem várok.

IRINA                  Nekem…nekem is volt… vőlegényem volt.

PAVLOVICS       Maga is várt?

IRINA                  Nyikolaj több mint tíz éve nem él már.

PAVLOVICS       Az jó sok idő.

IRINA                  De Őt se szerettem igaz szerelemmel.

PAVLOVICS       No és Anton barátomat?

IRINA                  De maga? Mégis hogy gondolta, hogy ajánlatot tesz nekem?

PAVLOVICS       Ajánlatot? Micsoda kifejezés! Ajánlatot lóra szokás tenni. Esetleg pár vég vászonra, ha momentán az ember éppen „kereskedő”…

IRINA                  Nem leszek a maga szeretője.

PAVLOVICS       Nem? Ha nem, nem. Kár. Isten áldja, jó éjszakát!

IRINA                  A vonaton, remélem, nem találkozunk.

PAVLOVICS       Lehetséges, mivel lehetetlen.

Irina a nyitott ajtóból fordul vissza, a törülközőért. Felemeli a padlóról.

IRINA                  Azért köszönöm.

PAVLOVICS       Mit?

IRINA                  Egyhamar nem felejtem el magát.

PAVLOVICS       Aztán vigyázzon ám Anton barátunkkal!

IRINA                  Csak nem képzeli, hogy szóba állok vele?

PAVLOVICS       Helyes! Tudja, ki ő? Egy kém.

IRINA                  Micsoda?!

PAVLOVICS       Kém. Japán kém.

IRINA                  Ja! Értem. Értem én. Japán kém. Nahát, hogy maga nem képes leállni, mindig bohóckodik!

PAVLOVICS       A leggyakrabban kereskedőnek, ritkábban pedig titkosrendőrnek adja ki magát, mert így az országban viszonylag szabadon mozoghat. Megnyerő pocakjával, nyálas modorával bárkinek könnyen a bizalmába férkőzik, így szerezve híreit.

IRINA                  A mi kormányzóságunkban.

PAVLOVICS       Most éppen itt.

IRINA                  Éppen a bátyámnál. Akitől maximum azt a hírt lehetne kitudni, hogy Natasa az előző este odaégette a pirogot, de a hibát a szokása szerint a szakácsnőre fogta. Andrej pedig, mit ad isten, újra csak veszített kártyán a kaszinóban.

PAVLOVICS       Irina, azt mi, beavatatlanok, sose tudhatjuk, hogy a mester kémek mire kíváncsiak.

IRINA                  Magára kíváncsi, hiszen magát kereste.

PAVLOVICS       No, és ez ebben a nagy csavar! Én! Én keresem őt! Hónapok óta a nyomában loholok.

IRINA                  Maga. Őt.

PAVLOVICS       Ő engem, én meg őt. Tudja, ebben a kényes helyzetben az a javallott módszer, hogy az üldözött megfordul, és az üldözőre támad. Irina! Gondoljon bele! A vérszomjas fenevad is meghökken, ha az áldozata egyszer csak rátámad!

                            Az oroszlán, a medve is képes meghátrálni, ha nem rohansz előle, hanem a karodat lóbálva, üvöltve megindulsz felé.

IRINA                  Vagy nem.

PAVLOVICS       Üldözte magát már egy medve?

IRINA                  Még csak az hiányzik.

PAVLOVICS       Pedig az állomásfőnök úr az imént megidézte őt.

IRINA                  Nocsak, ezt is megjegyezte?

PAVLOVICS       Mint született gazembernek, ritkán kerüli el valami a figyelmemet.

IRINA                  Félelmetes.

PAVLOVICS       Összeborzongott?

IRINA                  Imádom a lebilincselő kémtörténeteket. Ha nagyritkán eljutok a vásárba, csakis olyan füzeteket veszek.

PAVLOVICS       Azokat magam is szívesen gyűjteném.

IRINA                  Hanem azt meg kell adni a barátjának, hogy remek az álcája.

                            Egyáltalán nem néz ki japánnak.

PAVLOVICS       Jaj, maga butus. Hát mire menne errefelé egy japánnak kinéző japán kém? Vágott szemekkel, egyenes szálú fekete hajjal, és rossz orosz kiejtéssel? Nyomban lelepleződne, nem?

IRINA                  Uram, ebben igaza van.

PAVLOVICS       Anton Pavlovics természetesen nem japán japán kém, hanem egy törzskönyvezett szláv ember, született moszkvai. Kíváncsi a történetére?

IRINA                  Hallgatom.  Tátott szájjal.

PAVLOVICS       Legyen inkább enyhén elnyíló ajak!

IRINA                  Így viszont itt hagyom.

PAVLOVICS       Ne! Maradjon! Ne hagyjon magamra!

IRINA                  Mitől fél ennyire?

PAVLOVICS       Már az is valami, ha az ember magáról tudni véli, hogy a saját személyében kit nem tisztelhet. Mert önmagában ő sem az, aminek látszik, aminek ismeri magát, pláne, aminek mások nézik őt. Igen, ez a kétségbeejtő üresség szükséges ahhoz, hogy kezdjünk végre tisztában lenni saját mivoltunkkal. De jöjjön, bámuljunk mi is a tűzbe!

Bár Irina nem követi Pavlovicsot, az a kályhához megy, néhány maradék

hasábot dob a tűzre, aztán inkább Iriná t delejezné.

PAVLOVICS       Hogy mért keresett Anton engem, vagy mért kerestem én őt?

                            Mért kerülgettük egész életünkben egymást kora ifjúságunk óta? És miért éppen itt találkoztunk annyi év után? Ahol a legkevésbé vártuk volna? Az isten háta mögött, egy elhagyatott állomáson, ahol soha nem jártunk azelőtt, és ahová semmi nem köt, és ahová soha többé nem térünk vissza? Tényleg! Mért pont itt jön létre a rettegve áhított

                            alkalom? Kettőnk sorsának szeszélyesen kanyargó görbéje mért éppen itt metszi egymást végzetesen?

IRINA                  Na mért?

PAVLOVICS       Azt azért felismeri, Irina, hogy a maga személye ebben

                            a találkozásban nélkülözhetetlen?

IRINA                  Nem.

PAVLOVICS       Mi ketten mindig is ugyanazokat a nőket, végül ugyanazt az egyetlen nőt szerettük. És most magát.

Az egyetlen nő, akit szerettem, Anton felesége lett.

IRINA                  És ő halt meg?

PAVLOVICS       Dehogy. Él az. Virul.

IRINA                  Egy órája még azt hazudta, hogy a barátja a szerelme halálhírét hozta.

PAVLOVICS       Antont is szerettem. Az első naptól fogva vonzódtam hozzá. Szerettem Antont azzal a férfiszerelemmel, amit csak az ifjonti, idealista eszméktől fűtött, rajongó lélek érezhet egy másik férfi iránt. Önmagamat szerettem benne, saját isteni lényegemet visszatükröződni a személyében, midőn éjszakánként lelkesülten váltottuk meg a világot, szidtuk az államot, és megesküdtünk az életünkre, hogy megöljük a cárt.

                            Egy lakásban laktunk, egy üvegből ittunk, ugyanazokba a bordélyházakba jártunk, és imádtuk Nyinát.

IRINA                  Szép.

PAVLOVICS       Anton beépített ügynök volt. Az Ohrana embere.

IRINA                  Tehát mégse japán kém?

PAVLOVICS       Attól még lehet valaki japán kém is, Irina.

IRINA                  Meg kereskedő?

PAVLOVICS       Anton apja csakugyan az volt. A fiát is annak szánta.

                            Ezért tanulmányútra küldte őt Európába. Anton persze meg se állt Párizsig. Hogy ott micsoda jó dolga volt! Más itthon hónapos szobákban éhezve, fázva nyögte ki az egyik szigorlatot a másik után, rohadt medikusként a főtt káposzta, a cékla meg a formalin szagában, ez a fickó meg a „Rue Mittudoménon korzózott, andalgott, minden nap más mademosielle-ekkel a karján, esténként döntötte magába  a pezsgőt, a snapszot, az abszintot, és csak egyet nem tett:

                            nem folytatott kereskedői tanulmányokat.

IRINA                  Magából se lett orvos.

PAVLOVICS       Szibériában nem volt a közelben egyetem.

IRINA                  Magát száműzték?

PAVLOVICS       Engem igen. De kit nem, aki rendes ember volt akkoriban?

IRINA                  És egy nőbe voltak szerelmesek.

Pavlovics bólint, otthagyja a tüzet, leül a padra,  Irina mellé csücsül.

Kevés, csaknem meghitt csend után.

PAVLOVICS       Párizsban persze nem hogy egy szatócs fiának, de még egy

                            orosz főhercegnek is drága tud lenni az élet.

IRINA                  Maga hány évet kapott?

PAVLOVICS       A hitelezők pedig ritkán önzetlen lények.

IRINA                  És mostanában szabadult?

PAVLOVICS       Antont akkor szervezték be.

IRINA                  Ja, igen. A japánok.

PAVLOVICS       Dehogy. Először az Ohrana.

IRINA                  Az a mi titkos rendőrségünk, ugye?

PAVLOVICS       De mint kezdő kém, persze rögtön lebukott.

IRINA                  A franciák?

PAVLOVICS       A németek. Anton orosz-német kettős ügynök lett női Hata Mari álnéven.

                            És innen már csak egy macskaugrás a mikádó.

IRINA                  Világos.

PAVLOVICS       Látom, kételkedik a történetemben.

IRINA                  Ne tegyem?

PAVLOVICS       Tegye! Egyenesen felszólítom rá! Először is ez további igen szórakoztató agymunkára késztet. Másodszor tudni szeretném, a mesém eléggé valószínűtlennek tűnik-e.

IRINA                  Annak.

PAVLOVICS       Vagyis hihető.

IRINA                  Ostobaság!

PAVLOVICS       Tehát biztosan igaz.

IRINA                  Rendben, meséljen tovább!

PAVLOVICS       Jeles barátunk, mint az Ohrana besúgója, és orosz, német, japán hármas ügynök szorgalmasan kémkedett, mivel hogy a kém kémkedik.

IRINA                  Így is van: aki kém, az kémkedjen!

PAVLOVICS       Jómagam pedig megunva a raboskodást a távoli keleten, szintén jelentkeztem állami szolgálatba. Mondanom se kell, hogy hosszú szolgálati törtetés után belőlem végre ellenkém lett.

IRINA                  Kémhez kell egy ellenkém, máskülönben nincs regény.

PAVLOVICS       Úgy van. Talán azt se kell mondanom, hogy utolsó, államellenes szemét tetű rabként én is legalulról kezdtem, mint besúgó és provokatőr, és bizony nem volt könnyű feletteseim bizalmát kiérdemelni.

IRINA                  Besúgó ellen pedig ellen besúgó dukál?

PAVLOVICS       Mint feketéhez a fehér, a tűzhöz a víz, jó barátnak az áruló ellenség, asszonynak a szerető…

IRINA                  Megint kezdi?

PAVOLVICS       Fényhez az árnyék. Mert ha elfogadjuk sajátos káprázatunkat, miszerint a világ és benne mi emberek létezünk, akkor szükségképpen testünk is van, kiterjedésünk az időben, aminek árnyéka kell legyen. Gondoljon bele, Irina, legvégül micsoda adomány számunkra a nemlét, a halál, a kilépés ebből a világból, ebből a testből.

                            Meghalni! Én úgy képzelem a túlvilágot, hogy ott nyár van.

                            Lágy szellő, langy meleg. Egy csalitos árnyékában

                            hintaszékben ringani, vagy nyugágyban feküdni,és pihenni, pihenni, pihenni…

IRINA                  Nem folytatja a történetet?

PAVLOVICS       Dehogy nem! Ám a változatosság kedvéért, amely tudvalevőleg gyönyörködtet, hadd változtassak egy kissé a szereposztáson! Irina! Hölgyem! Engedje meg, hogy Anton árnyékéban ziháljak! A kém nem ő, hanem én vagyok.

IRINA                  Ön a japán?

PAVLOVICS       Ennél azért jobb az ízlésem.

IRINA                  Akkor francia? Német? Török? Izlandi?

PAVLOVICS       Ez az! Honnan tudta? Izlandi kém vagyok!

IRINA                  És elárulhatja, hogy az izlandi titkosszolgálat mi iránt érdeklődik a mi kormányzóságunkban?

PAVLOVICS       Sajnos nem tehetem.

IRINA                  De kár…

PAVLOVICS       Vagy mit szólna ahhoz, ha némi sötét pikantériával Miklós cár féltestvére lennék? Tényleg!  A Sándor papa félsódaros

                            zabigyereke? A legszégyenteljesebb, a leginkább titkolni való Romanov?

IRINA                  De nem az.

PAVLOVICS       Arab sejk? Szahalin és Mandzsulia száműzött kormányzója?

                            Esetleg egy hajóhadát vesztett tengernagy? Vagy, tudja mit?

                            Hadd legyen én Alekszej Rózsevics, a betyárvezér, kiskegyed hódolattal teljes szolgálatára!  Vagy csak egy névtelen, sunyi orgyilkos, akit Anton torkának elmetszésére béreltek fel pár koszos rubelért? Legyek ez?

IRINA                  Tőlem…

PAVLOVICS       Akkor most igazán, sőt, őszintén elmesélem a történetem.

IRINA                  Hogy nem fárad el a szája, Pavlovics?

PAVLOVICS       Naponta edzek. Mondhatom?

IRINA                  Tessék.

PAVLOVICS       Az erdőn át jöttem.

IRINA                  Szóval mégse a vonatból lökték ki?

PAVLOVICS       Várjon! Az erdő mélyén találkoztam egy vénségesen vén nénivel. A nénike egy jókora köteg ágat cipelt a púpján a kis sárkunyhója felé. Majd beleszakadt szegényke. Na, gondoltam, megsajnálom, ahogy az illő egy mesében. Meg aztán a szervezetemben egy régi, súlyos mérgezés emlékeként, még maradt egy kevéske emberség.

                            Mondom neki: „öreganyám, de ordenáré nagy púpod nőtt, he!

                            Olyan randa és szerencsétlen vagy, hogy neked is az lenne a legjobb, ha itt mindjárt agyoncsapnálak. De itt talán mégse öllek meg, ha akad a kunyhódban egy szép, ifjú szűzleány, kevéske készpénz, vagy legalább fél üveg vodka, amit majd elrablok tőled. Úgyhogy mondd csak, mi legyen veled?”

                            Rám néz erre a néne. Savós, csipás szeméből egy könnycsepp bukkan elő, csorog le, a szőrős állán már arannyá változik, és úgy hullik alá az ösvény mohás talajára.

                            „Szerencséd, hogy bár öreganyádnak szólítottál, de nem próbáltál meg nekem hízelegni: nem is vagyok annyira ronda és a púpom alig látszik. Bár az hízelgő, hogy kinézted belőlem, tán akad a kunyhómban egy szépséges szűz leányom, némi kézpénzem, vagy ha más nem, legalább egy fél üveg vodkám. Ezért cserébe nem változtatlak se varanggyá, se homokkő szoborrá, se hatalmát vesztett kormányzóvá, se bukott tengernaggyá, de még Anton Pavloviccsá se, hanem lehet egy kívánságot, és ha azt teljesítem, menten agyon is csaphatsz.”

                            Hű, az anyját! Kezdek gondolkodni. Erősen töprengeni, mit is kívánhatnék  így hirtelen a banyától. Hát aztán csak az jutott az eszembe, bár ülhetnék már a vonaton, ami visz el innen, bárhová a világba. És úgy is lett! Még agyoncsapni se volt őt időm.

                            Csak csitt, és csatt, és huss! Ülök a vonaton.

Hát megyek ki dohányozni. Erre jön az a három markecoló. Kettőt lelövök, a harmadik kilök. Erre ki vár itt? Anton? Az kit érdekel!

                            Maga, Irina! Tudja, mit? Most teljes komolysággal kérem:

                            legyen a feleségem!

IRINA                  Nem.

PAVLOVICS       Mért nem?

IRINA                  Maga gátlástalan.

PAVLOVICS        És?

IRINA                  Sose találkoztam magánál pimaszabb alakkal.

PAVLOVICS       Szűk a horizontja.

IRINA                  Egy porcikám se kívánja, hogy tágabb legyen.

PAVLOVICS       Akkor forduljon vissza, ne menjen Moszkvába!

IRINA                  De. Megyek.

PAVLOVICS       Annyit elismerhetne, hogy szórakoztatom.

IRINA                  Nem unatkozom.

PAVLOVICS       Köszönöm!

IRINA                  Folytatja?

PAVLOVICS       Mit?

IRINA                  A történetet!

PAVLOVICS       Persze. Melyiket?

IRINA                  Amelyik a legvalószínűtlenebb, tehát legvalószínűbb.

PAVLOVICS       Ön remek tanítvány, Prozorova kisasszony.

IRINA                  Tanultam volna valamit?

PAVLOVICS       Én vagyok Alekszej Rózsevics.

IRINA                  Mit nem mond.

PAVLOVICS       Azok a katonák, akiket itt vagoníroztak ki néhány hete, szétverték mind egy szálig, kiirtották a bandámat. Én holtnak tettettem magam, aztán egy elesett főhadnagy gúnyáját magamra ráncigálva kúsztam, csúsztam, húztam el onnan.

                            A vonaton igazoltattak. Lebuktam, letartóztattak. Hárman kísértek egy zárkának átalakított kupéba.

Két nyomozót lelőttem, aztán kiugrottam.  Ezt elhiszi?

IRINA                  Szeretné?

PAVLOVICS       Nyinához igyekeztem.

IRINA                  Aki nem halt meg, és a barátja felesége?

PAVLOVICS       Én haltam meg. Mert bánatomban felakasztottam magam.

                            Ez még a vizsgálati fogásomban történt. Amikor kiderült, hogy a legjobb barátom buktatott be.

                            Bűnös lelkem felszállt. Megálltam Szent Péter színe előtt.

                            „Pavlovics, Pavlovics! Mars vissza a Földre! A gyengeség minket undorít és untat. A sok el nem játszott énedből a végtelenség merő sivársága ásít. Válassz ki egyet végre magadnak, és azt töltsd meg élettel, érzelemmel, megannyi kalanddal, és aztán halj meg szépen, és úgy gyere ide vissza.

                            De addig ne merj a szemem elé kerülni, hallod?!”

IRINA                  És így jött vissza.

PAVLOVICS       Hát így.

IRINA                  És teljes életet élt?

PAVLOVICS       Talán.

IRINA                  És itt az ideje már, hogy meghaljon?

PAVLOVICS       Na látja, drága, ez a jó kérdés.

9;

PAVLOVICS, IRINA, CSEBUTIKIN

Nyílik az ajtó, Csebutikin néz be. Egy villára tűzött krumplit mutat.

CSEBUTIKIN     Megfőtt a krumpli!

IRINA                  Jaj, Ivan Romanics!

CSEBUTIKIN     A száraz kóró teának pedig szörnyű íze lett. De iható, és jó meleg. Ha éhes, magát is áthívom teára, krumplira, főhadnagy úr. Szívesen látom, bátran jöjjön csak!

Csebutikin kihátrál, az ajtót nyitva hagyja a vendégeinek.

PAVLOVICS       Szóval nem lesz se a feleségem, se a szeretőm?

IRINA                  És ha most azt válaszolom, hogy igen?

PAVLOVICS       Igen?

IRINA                  Esengve könyörgök, csábítson el! Csábítson el, de nagyon! És aztán, ahogy ígérte, nevessen ki, lökjön el, rúgjon belém, ha ragaszkodni merészelnék magához! Igen! Tegyen sokkal boldogtalanabbá, mint amilyen vagyok! Ugye valószínűtlen, hogy ezt kérem?

PAVLOVICS       Az.

IRINA                  És ha most bevallom magának, hogy már számtalan szeretőm volt? A fél város! A kormányzóság színe-java? De hágtam én már muzsikkal is? Aztán a muzsik szamarával? Hogy a város botrányköve lettem? Hogy ezért menekülök? És Moszkvában egyelőre egy előkelőnek számító bordélyban lesz a munkám és szállásom? Ha netán mégse sikerülne teljesen magamba bolondítanom Anton barátját?

                            Igen. Kihasználom a fajankót. Rávettem, hogy szöktessen meg, mint egy aggszüzet. De Moszkvában majd találok különb férfit magamnak. Gazdagabbat, öregebbet, aki majd bőkezűen finanszírozza a költségeimet.

PAVLOVICS       Bár legyen így, Irina!

IRINA                  Gyűlölök mindent és mindenkit. Gyűlölöm a testvéreimet.

                            Az apám emlékét, az anyám képét a szívemben. Megvetem a bátyámat, aki leginkább felelős azért, hogy az életem tönkrement. Hogy itt tartok. Negyven évesen. Lepusztulva, egy koszos vasúti állomás várótermében, önnel szemben.

                            A tél kellős közepén, nem törődve azzal, hogy polgárháború dúl az országban, hogy betyárok fosztogatnak, és útonállók akasztgatnak. És tudja, mi a szörnyű? Hogy itt még mindig sokkal jobban érzem magam, mint az utóbbi tíz évben bárhol másutt.  

PAVLOVICS       Ennek…ezt…örülök, sajnálom…de

IRINA                  Hogy így érzek, az mennyire valószínű?

PAVLOVICS       A valószínűtlenségig?

IRINA                  Rá kellett volna jönnie, Pavlovics, hogy én magam is kém vagyok. Ez úgy történt, hogy többek között a japán császár ágyasa is voltam. A kémtitkárnője. Ám ráuntam a kis öregre, így hazatértem azzal a céllal, hogy tönkre kémkedem hazánkat. A medve hökkenve áll, mert sejti már, hogy mögötte egy céda áll…

PAVLOVICS       Irina! Öné a szívem!

IRINA                  Akkor mire vár? Lépjen közelebb, adja ide!

PAVLOVICS       Mit?

IRINA                  A szívét!

Pavlovics megszeppenve bámulja a nőt.

Irina lép agresszívan a férfihoz.

IRINA                  Fogja meg a kezem! Hadd hajtom a fejemet erős főhadnagyi keblére! Hadd keressem önnél a biztonságot.

A bizonyosságot! Íme hát, megtaláltam azt a férfit, akire egész életemben vártam! Hadd fordítsam az arcom az arcához!

                            Hadd nyíljék meg az ajkam éppen úgy, ahogy ön kedveli.

                            Enyhén, nedvesen, szűziesen, de sóvárgó éhesen. Hadd reszkessek a félelemtől és a vágytól, hogy a magáévá tesz mindjárt, és tegyen, tegyen, itt, a padon, vagy döntsön le a piszkos padlóra akár!

PAVLOVICS       Irina!

IRINA                  Ivan néha felseperhetne itt.

PAVLOVICS       Irina?

IRINA                  Lásson hozzá!

PAVLOVICS       Azt hiszi, zavarba hozott?

IRINA                  Azt.

Pavlovics meg nem érintené Irinát.

Irina erőszakosan megragadja és fogva tartja a férfi kezét.

Két hangon dialógust ad elő.

IRINA                  „Ó, milyen hideg a keze, Irina Prozorova!”

                            Mivel majd megfagyok.

                            „Mennyire bársonyos az arca!”

                            A koromhoz képest?

                            „A szemei! Mélyvizű hegyi patak, zúgó fenyvesek között!”

                            Vigyázzon, a közelben a medve ólálkodik.

                            „Hajtsa a fejét a keblemre!”

                            Bocsásson meg, de a kabátja csupa sár és mocsok.

                            „ Végre megcsókolhatom?”

                            Még ne, esdve kérem! Inkább önhöz simulok.

                            „Hallja, mint dobog, zakatol a szívem a vágytól?”

                            Semmit se hallok a vastag szövet alatt.

                            „Azért csak rebegje! Dob-dob-dob. Zak, zak, zak, akár egy gyorsvonat! Ami igenis egyre közeledik, és ez most majd megáll, csak nekünk, csak kettőnknek, Irina! És megszökünk!

                            Mit nekünk Moszkva? Párizs, Párizs, Párizs!

Ott maga a feleségem lesz, és együtt öregszünk meg!”

                            Ez most a csábító hazugsága, ugye, Pavlovics?

                            „Persze, ne aggódjék”

                            Itt hág meg, a padlóra döntve, a vaskályha mellett,

                            és itt is hagy faképnél?

                            „Ahogy megígértem önnek.”

                            Nos, hogy folytatná ezt a csevegést, barátom?

PAVLOVICS       Fogalmam sincs.

IRINA                  Akkor most megcsókolhat.

Irina csókra nyújtja az ajkát, Pavlovics szörnyű zavarban, ügyetlenül

a nő ajkára cuppant egy puszit.

A bejáratban Anton áll féltékeny dühtől remegve.

10;

ANTON, IRINA, PAVLOVICS

Irina meglátja Antont, kibontakozik az intim közelségből, nevet.

IRINA                  Hoppá. A barátja, uram. Végszóra.

Irina kimegy. Anton utat enged neki. Aztán becsukja az ajtót.

Pavlovics érdeklődve figyeli. Anton keményen fegyelmezi magát

ANTON               Mielőtt keresztüllőlek, beszámolsz nekem, miket hazudoztál rólam össze.

PAVLOVICS       Már hogy Irinának?

ANTON               Nem, ennek a vaskályhának.

PAVLOVICS       Rólad egy kurta szó se esett.

ANTON               Hazudsz.

PAVLOVICS       Bevallottam, hogy én egy arkangyal vagyok, te pedig egy szeráf. Nekem sajnos a poggyászomban maradt a lángpallósom, te meg az istened trónja mellé raktad a szárnyaidat. És a becsületed.

ANTON               Mit akarsz te Irinától?

PAVLOVICS       És te? Rendes nő. Okos! Ne tedd tönkre! Van annyi céda Moszkvában. Gondolom. Például ott van Nyina. 

ANTON               Évek óta külön élünk. Ezt nem írta meg neked?

PAVLOVICS       Ezt nem.

ANTON               És arról se panaszkodott, milyen elviselhetetlen hangulatba tudtam merülni, ha néha az eszembe jutottál?

PAVLOVICS       Nocsak.

ANTON               És a húsz éve kínzó aranyeremet?

PAVLOVICS       Azt sokszor megírta.

ANTON               Nincs is aranyerem. Nyombélfekélyem van. Tudod, az a tipikus szorongós-besúgós titkos rendőr betegség.

PALOVICS          Tehát azért büdös a leheleted?

ANTON               Nem írt neked az a nő soha egy sort se, Rózsevics.

PAVLOVICS       Megírtam én azokat helyette.

Pavlovics előveszi a nála lévő pisztolyt, megnézi, a kályha mellé dobja, leül a

padra, a karját szétveti a támláján.

PAVLOVICS       Lelketlen, sötét gazember vagy, Anton.

ANTON               Te is.

PAVLOVICS       Besúgó: a korunk hőse.

Anton előveszi a másik pisztolyt, csőre tölti.

ANTON               Ez most nem figyelmeztető lövés lesz.

PAVLOVICS       De lépjél közelebb! Képes vagy és mellé trafálsz.

Anton kétlépésnyire megközelíti Pavlovicsot, a fejére céloz.

ANTON               Innen megfelel?

PAVLOVICS       Még mondanod kéne egy jó végszót.

ANTON               Mit?

PAVLOVICS       Valami magvasat. Szellemeset. Hogy röhögve haljak meg. Egy olyat, ami szállóigévé is válna, ha megjegyeznéd, és én nem vinném a sírba.

ANTON               Én ilyen bon-mottókat sose bírtam se kitalálni, se megjegyezni.

PAVLOVICS       Mert még ehhez is hülye vagy.

ANTON               Lövök? Lövök.

PAVLOVICS       Várjál! Kitalálok egyet helyetted.

Pavlovics nagyon gondolkodik. A távolból elsőször fémes csengés apró zajai.

Ami lassan átvált morgásba. A morgás zakatolásba.

PAVLOVICS       Hallod? Megvan! Jön a vonat!

ANTON               Aha. Ez elég jó. Ezt megjegyzem.

 A vonat zakatolva, fütyülve elhúz, és persze nem áll meg.